Pekála a maga falujába
Részletek
Könyv címe
Úz-völgyi népmesék
Kiadó
Tillinger Péter műhelyében
Há Pekála egy rossz, csavargó gyermek vót. Ő állandóan csak a hazugságot ölte, avval dolgozott bár
merre ment, egyéb mi vót mi nem vót, hazudni azt eleget tudott. Elhatározta magában, hogy ő
többet nem hazudik, becsületesen fog élni, elmegyen, veszen egy bornyút, felneveli tehenek. A
tehén megbornyúzik azt esmét megbornyúztassa, s így tovább, gazdálkodni fog. El es ment, vett egy
bornyút. A bornyút ő ahogy nevelte, hát ő nem kímélt semmit, az egész falu népinek gabonáját, füvit,
sarjúját mindent etetett meg. Elmondta, hogy ő azt megneveli, megbornyúztassa. A bornyát es
megneveli, s még azt es megbornyúztassa. Megijedt a falu népe, hogy Pekála még a fejikről még a
fülüket is leeteti. Összedugták a fejüket, tanakoztak, hogy mit kövessenek el Pekálával. Azt mondták,
hogy:
- Na, üssük meg a bornyút, a bőrit vessük vissza Pekálának, hiszen bőre akkor is volt amikor
megvette, A húst pedig, ami rajta van, azt a mienkből rakta magára. A húst együk meg, a bőrt vessük
vissza neki, Pekála ne tudja a borjukat megszaporítani. Úgy is tettek. Levágták a borját, a Pekáláét,
megették a húsát, a bőrt visszavették. Pekála vette a bőrt, s elindult. Elgondolta magában, hogy ő
addig menyen, valahol azt a bőrt adja el. Ahogy ment, mendegélt, hát egyszer aztán megsötétedett,
de estére egy faluhoz ért, lámpavilágot látott, békopog oda. Hát csak egy asszony van egy
fiatalasszony van odahaza, a férje nincsen, kért szállást. Aszonta hogy:
- A férjem nincsen itthon, neked nem adok szállást. Azt sem tudom ki vagy mi vagy, nem adok
szállást. Kétszobás lakás volt, s úgy volt építve, hogy mind a két szobánál, a közfalnál, a cúglikak úgy
voltak csinálva, hogy mind a két szobába be lehetett látni. Pekála gyorsan elment, keresett egy
lajtorját, felmászott a padlásra, s nézte, hogy az asszony mit csinál. Hát az asszony megmézelt egy
üveg pálinkát, a másik szobába a pad végihez bétette, akkor megölt egy libát, azt a kemencébe
megsütötte, otthagyta. Sütött valami süteményeket azt bévitte, s a szekrénybe bétette. Ezt Pekála
végignézet. De mi történt? Az asszonyka várta a bírót. A bíróval jóba vót, vártabírót, mer ez ura nincs
otthon. S eközbe, mialatt a bíró megérkezett volna, ostorcsattogás, szekérzörgés. Észrevette, hogy
az ura érkezik. Gyorsan, mindenfélét elrejtett, hogy ne lássa meg az ura, hogy ő mit készített. A bíró
nem tudott megérkezni, addigra a férje hazajött. Amikor hazajött, akkor Pekála leszállott, bément s
megint szállást kért:
- Hogyne - aszongya az ember - adunk szállást. Na az asszony vacsorát teszen elé, de Pekálának nem
ízlett, mert ő annál szebbet, s jobbat látott. Amint esznek, aszongya Pekála, felveszi a bórt s a füléhez
tartsa, s aszongya:
- Hallgass! Az ember odanéz, aszongya:
- Mi van? Esmét aszongya:
- Hallgass!
- Hát mit akar mondani?
- Hát e bőrnek bőr, de ennek prófétálási tehetsége van. Akar mondani valamit.
- Há, hadd el - aszongya - mondjon, lám mit mond. Na, mondjad - aszongya. Aszongya:
- Azt mondta, hogy a túlsó szobában a pad véginél egy liter pálinka van. Aszongya a feleségének:
- No, menj el nézd meg! Az asszony elmegyen, s visszajő, s aszongya:
- Ott nincsen semmi. Megint hallgassa:
- Azt mondja ott van egy liter pálinka. Az ember elmegy, s megkapja a pálinkát, eléhozza.
- No - aszongya - még mondass valamit. Megint hallgassa egy kicsit, s aszongya, aszongya, hogy:
- A kemencében egy sült liba. Az ember nem küldte a feleségét, megyen, s a sült libát meg is kapja,
béhozza azt es.
- Na, még mondass valamit! Aszongya:
- A szekrény fiókjában alul - aszongya - egy nagy tál sütemény van. Az ember elmegy, s azt is
eléhozza. No, akkor Pekálának megjött az étvágya. Ettek mert jóízűen, attak neki belőle. Aszongya az
ember:
- Ezt a bőrt - aszongya-, mennyiért adja nekem? Aszongya:
- Én egy erszény aranyért.
- Jól van - aszongya - én adok egy erszény aranyat, csak adja nekem.
- Aranypénzt. Neki is adta. Reggel amikor ment el, indult volna hazafelé, az asszony utánaszaladott, s
aszongya, hogy:
- Tanyítson meg engem arra, hogy hogy lehetne - aszongya – a prófétálását a bőrnek eltüntetni, hogy
ne tudjon prófétálni. Ő már félt attól, hogy az ura meg tud minden rosszaságát. Aszongya, hogy:
- Én meg, egy erszény aranypénzért megmondom.
- Na, jó - aszongya. Viszi az aranypénzt, odaviszi az asszony, s aszongya, hogy:
- Na, most mit csináljak a bőrrel? Aszongya:
- Szitán keresztül pisilje le, s többet nem tud mondani semmit se. Vitte a két erszény aranyat,
hazament. Felépítetett egy szép tornácos házat. A nép aszongya, hogy:
- Né, né, né, ez a Pekála. Milyen szép házat építetett, hát e mibül? Kérdik tőle:
- Miből építetted ezt a szép házat?
- S hát az én örökségemből.
- Milyen örökségedből?
- Hát a borjúnak a bőriből. Elvittem, s eladtam - aszongya – s annyi pénzt kaptam érte, a bőrér, hogy
egy házat tudtam építetni. Hej, az emberek nekifogtak, s mindegyiknek akinek tinója volt, bornya
volt, mind levágták az egészen. Elvitték, hogy adják el ők es, de sehol senki azt se kérdezte, hogy
miért hozták. Aszongyák akkor:
- Ez a Pekála olyan - aszongya - ha a vízbe beléugrana az egész utána ugrana.
- Na - aszongyák - ebből a Pekálából ennyi elég. Ezt a Pekálát el kell pusztítsuk, mer végül, hanem
még ő lesz a bírónk. Pekála meghallotta ezt, hogy mibe-mibe tanakoznak. Összeegyeztek, hogy
Pekálát elviszik és belévetik a Dunába, Belé is kötözték egy zsákba, belétették egy zsákba,
beléköttözték oda, s elvitték, hogy a Dunába vessék belé.
- No, de - aszongyák - most meg kéne mérjük a Dunát hogy hol a mélyebb, mert fejjel ne vessük –
aszongya -, mert feljelről a víz lefoly róla s újból visszajő Pekála. Keresték, hogy hova vessék belé,
keresték s eközbe egy csordapásztor egy csorda marhával odaérkezik, őt otthagyták a zsákba
belétéve a víz szélénél. A pásztor odamegyen, s megmozdítsa s az akkor megszólal benne.
- Mi van? - aszongya.
- Hát az - aszongya, hogy – úgy akarják abba a faluba ahol én lakom, hogy én legyek a bírójik. Én nem
akarok lenni bíró egyáltalán, mert az emberek minden héten úgy elmennek, hogy csak a vasárnapi
nap vannak otthon, s annyi sok szép fiatal fehrérnép van, hogy semmiféle képen nem akarom vállalni
azt hogy velük maradjak. Aszongya:
- Erejsz ki innet ingem! Köss belé ingem én vállalom, hogy ott leszek a bíróik.
- Jó - aszongya. Kieresztette, s ő szépen akkor összeszedte a marhákat, s elhajtotta, belékötte a
pásztort oda, s elhajtotta a marhákat mind egy szálig, s hazament az udvarára. Béhajtott egy csorda
marhát. Felülüt a tornácra, s pipált. Amikor z emberek visszajönnek oda a zsákhoz, megfogják,
aszongya, a pásztor belülle:
- Ne vessetek engem bele a vízbe, leszek a bírótok!
- Ha-ha, bírónk akar lenni, még a hangját is elváltoztatta. Még azért es elvitték és: zsupp - belévették
a Dunába. Mennek haza, s Pekála a tornácon ül, s pipál, s egy csorda marha van.
- Honnan hajtottad ezeket a marhákat Pekála?
- S hát hova vettetek belé, a víz fenekirül. A Duna fenekin annyi van - aszongya - hogy rengeteg. Ej,
neki az emberek, hogy ők is elmennek, hogy hajtnak egy-egy csorda marhát. Egymásután mind
belészökött a Dunába. Utoljára, még csak a pap is belészökött. A papnak a kalapja fönn maradott.
Akkor kiáltotta a papnak a felesége:
- Beljebb tiszteletes uram, beljebb, mert beljebb vannak a nagyszarvúak! Mind belépusztultak a
Dunába. Pekála még most is él az ő lakásába ha meg nem hót eddig.