Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl egy özvegyasszony. Volt annak egy legényke fiacskája meg egy kis házacskája és kertecskéje. Hanem mind a ház, mind a kert ugyancsak özvegyasszonyos is volt ám. A ház tetejét soha senki meg nem bajdorgatta (igazította), a falára soha senki, egy marék sár nem sok, de annyit sem vetett. A kertben pedig övig ért a gyimgyom. Egyszer a fiú azt mondja az anyjának: - Édesanyám! - Mi baj, édes fiam? - Nincs semmi, hanem hát azt gondoltam én magamban, nem tudom, mit szól kend hozzá, hogy elmegyek szolgálni. Szolgálok egy vagy két jószágot, úgy is jó mező van a kertben, elélhet ott könnyen. - Jó lesz biz a, fiam, nem bánom, ha elmégy is, legalább te is lendítesz valamit a gazdaságon. Az özvegyasszony másnap pogácsát sütött, tarisznyát varrt, azzal útnak eresztette a fiát. Nem sok idő múltán egy borjút szolgált a fiú, azt hazavitte. Ismét elment, megint szolgált másodikat, harmadikat és negyediket is. De hiába volt olyan jó meg olyan sok fű a kertben, nem tartott az semeddig se, mert az a négy borjú, alig telt bele három hét, úgy fölélte, hogy csak itt-ott maradt belőle. Azt mondta hát az asszony a fiának: - Fiam, vagy akarjuk, vagy nem, el kell adnunk a borjúkat, tovább nem tarthatjuk. Itt meg itt úgyis vásár lesz, hajtsd el őket, jó pénz üti érte a markunkat. Elindult hát a fiú a borjúkkal a vásárra. Hajtja őket, csak hajtja, egyszer elébe kerül egy nagy szakállú, ősz öregember. Odamegy hozzá, megszólítja: - Hova hajtod, fiam, a borjúkat? - A vásárra hajtom biz én, ide meg ide. - Ugyan, fiam, mondanék én neked valamit! Adj ezért a furulyáért egy borjút. - Nem adok én, bátyámuram, mert otthon mindig azért perel édesanyám, hogy egyre csak furulyálok. - Mindegy az, fiam, azért csak adj érte. - De ha nem lehet, csak nem lehet. - Na, fiam, még egyszer mondom, adj érte egy borjút, meglásd nem olyan furulya ez, mint a többi. A fiú eleinte gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta: - Na, nem bánom, adok. Üsse a kő, egy borjú úgyis se előre, se hátra. Az öregember kiválaszt egyet, azzal útnak ered. Egy kis idő múlva hátranéz a fiú, hogy messzire haladt-e már az öreg a borjúval. Tetted, vetted, sehol sincs. Azzal a fiú csak megy, csak mendegél, hajtja a három borjút a vásárra. Egyszer megint elébe tűnik a nagy szakállú, ősz öregember. - Adjon isten, fiam, hova hajtod a borjúkat? - Én bizony, öregapám, eladni hajtom a vásárra. - Nézd csak, fiam, ezt az egeret, adj nekem ezért egy borjút! - Nem adok én, öregapám, hisz van otthon a kamrában annyi, hogy még tán sok is. Édesanyám mindig dúl-fúl a macskára, hogy nem szeret egerészni, helyette mindig csak a katlant lakja. - Adj érte, fiam, hidd el, nem bánod meg! A fiú csak gondolkozik egy darabig, csak gondolkozik, utóvégre azt mondja: - Na, nem bánom, itt van, vigye kend. Az öreg megint kiválaszt egyet, azzal odébbáll. A fiú pedig hajtja a két borjút a vásárra. Amint egy parittyahajításnyira halad, megint csak elébe kanyarodik az öregember. - Nézd csak, fiam, ezt a futóbogarat, add nekem ezért az egyik borjúdat. - Nem adom én, öregapám, hisz édesanyám újholdkor meszelt, és annyi nálunk a futóbogár, hogy semmit sem tudunk tőle tartani. - Hej, fiam, nem bánod meg, ha ideadod, mert nem olyan bogár ám ez, mint a többi! No, jól van. A fiú azt is odaadta. Most már csak egy borjút hajtogatott lassacskán a vásárra, de az öregember megint elébe került. - Nézd csak, fiam, ezt a zacskót, ebbe álom van kötve, add érte a borjúdat. - Minek adnám, öregapám, hisz anélkül is úgy alszunk mi édesanyámmal együtt, mint a tej. - Csak azt mondom én neked, édes fiam, hogy add ide, hidd el, nem bánod meg! A fiú elgondolta, minek is már az az egy borjú, annak az árával bizony nem sokra megy. Odaadta. Ekkor azt mondja neki a nagy szakállú, ősz öregember: - Na, fiam, add csak egy kicsit a furulyát, az egeret meg a futóbogarat pedig tedd le a földre. A fiú mindjárt adta a furulyát, amazokat pedig letette a földre. Ekkor az öregember elkezd furulyázni, nosza, az egérnek sem kell ám egyéb, ugrik a futóbogár nyakába, az meg az egérébe. Úgy megbillegtették magukat, úgy táncoltak, hogy a fiú majd meghalt nevettében. Ekkor a nagy szakállú, ősz öregember azt mondja a fiúnak: - Na, fiam, most már tudod, mire való mindegyik, ha pedig az álomzacskónak azt mondod: aludjam én eddig vagy addig, vagy ez s ez aludjék eddig meg eddig - hát az úgy történik. Most tedd el mindegyiket jó helyre, menj haza, otthon anyád, tudom, meglazsnakol, hanem semmi az, hadd verjen mindaddig, míg valaki ki nem vesz a kezéből, te pedig akkor szaladj el, kiáltsd vissza: „Na, édesanyám, nem jövök addig haza, míg király nem leszek!" Azután menj, amerre látsz, s vidd magaddal, amiket a borjúkért adtam. Úgy is lett. A fiú hazafelé fordította szekere rúdját. Mikor hazaért, kérdezi az anyja: - Na, fiam, hát eladtad a borjúkat, mennyiért keltek el? - Nem adtam én, édesanyám, hanem elcseréltem. - Hát mit adtak értük cserébe? Hol van? A fiú előszedegeti a furulyát, zacskót, más egyebet, amiket a borjúkért kapott. Amint az asszony ezeket meglátta, nosza, kinyitotta ám a száját, s mondta, ahogy csak a torkán kifért: - Ejnye, bolond kölyke, hát hova tetted az eszedet, hogy azt a drága marhát ezekért a hitvány hiábavalóságokért odaadtad?! Azzal se kérd, se hall, megy neki a gyereknek, mint bolond tehén a fiának, ugyancsak ütlegeli ám a piszkafával egyre-másra. A szomszédasszony nem tudta elgondolni, hogy micsoda nagy patália van az özvegyasszony házánál, átment hát, hogy megnézze. Amint meglátta, hogy az özvegyasszony miképp járatja a fiával a táncot, azt mondja: - Ugyan, szomszédasszony, mire való már ez?! Hisz agyonveri kend ezt a szegény gyereket. - Nem is ártana a veszett bolondjának, most is milyen nagy kárt tett. De a szomszédasszony nem hallgatott az anyabeszédére, hanem a fiút kiszabadította a keze közül, mire az illa berek, nádak, erek, már kívül is volt a kiskapun. Visszakiáltotta az anyjának: - Na, édesanyám, nem jövök addig vissza, míg király nem leszek! Ment aztán hetedhét országon is túl, az Üveghegyen is, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innen innen, aztán elért egyszer egy nagy királyi városba. Volt az ottani királynak egy gyönyörűséges szép lánya, aki mindig olyan szomorú volt, úgy lesütötte a fejét, mintha az orra vére folyna. Összehívatta a király az egész országból a kuruzslókat, doktorokat, bűvös-bájos asszonyokat, s megkérdezte tőlük, mivel lehetne annak elejét állni, hogy az ő lánya ne legyen mindig szomorú. Azok azt mondták, ha találnának valakit, aki a királykisasszonyt csak egyszer megnevettetné, többé nem lenne szomorú. Kihirdette hát a király az egész országban, hogy aki a lányát meg tudja nevettetni, annak adja feleségül. Jöttek is mindjárt hercegek, grófok, válogatott cigánylegények a király udvarába, beszéltek ott furcsábbnál furcsábbat, csináltak mindent, de biz egy sem ment semmire. A királyleány csakolyan szomorú volt, mint annakelőtte. Meghallotta ezt Palkó - mert hát így hívták az özvegy fiát --, feltette magában, ő bizony elmegy szerencsét próbálni. Amint odaért a király udvarába, előkereste furulyáját, az egeret meg a bogarat letette a földre, s elkezdett furulyázni. Azzal az egér derékon kapta a bogarat, s úgy megtáncoltatta, hogy jobban se kellett. Mikor a király meg a királykisasszony meghallotta a szép furulyaszót, kiszaladtak az udvarra. Ahogy a királylány meglátta az egér meg a bogár táncát, olyan jóízűt nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme. Mindjárt felhívták Palkót a palotába, szép királyi bíboros, bársonyos ruhába öltöztették. A király tüstént papot, hóhért, vaskalapot hozatott. A pap összeadta, a hóhér seprűzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte. Amint eljött az este, a király egyik inasa azt mondta Palkónak, ad neki száz aranyat, ha reggeli hat óráig alszik. Palkó kapott az alkalmon, mindjárt kezet fogott vele, aztán azt mondta a zacskónak: - Na, zacskó, aludjam én most reggeli hat óráig! Nem sok idő múlva Palkó meg a királykisasszony, már mint a felesége, aludni mentek. Alighogy lehajtotta Palkó a fejét a párnára, aludt, mint a tej. Reggel panaszra megy a feleség a király elébe. - Királyatyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik. - Ó, kedves lányom, várj még két éjszakát, ha akkor is egyre alszik, majd teszünk róla. Másnap megint azt mondja az inas Palkónak, ha reggel négy óráig alszik, ad neki száz aranyat. Megígérte, hogy úgy lesz, hisz mi van abban. Úgysincs semmi sürgetős dolga, amiért fel kellene kelni. Azt mondja hát a zacskónak: - Na, zacskó, aludjam én most reggeli négy óráig! Estére kelvén alighogy lefeküdtek, megint úgy elaludt Palkó, mint a juhászbunda. A feleségének pedig, mihelyt megvirradt, első gondja az volt, hogy ment az apjához. - Királyatyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik. - Ó, kedves lányom, még egy éjszaka van hátra, ha akkor is azt teszi, teszünk róla. Harmadnap is azt mondta az inas Palkónak, hogy aludjék reggeli két óráig, száz aranyat ad érte. Most is ráállt. Hanem amint reggel a felesége panaszra ment, a király rögtön ráadatta Palkóra a szűrét, s belevettette a legmélyebb tömlöcbe. Csak búslakodik Palkó a kulcs lyukán belül, csak búslakodik. Egyszer odajön az ablak vasrostélyához egy személy, pálinkát és kenyeret nyújt be neki. Kérdi aztán Palkó: - Hát odafenn, a királyi palotában hogy vannak? - Hej, mulatnak ott nagyban! Az inas azt mondta a királynak, hogy ő is meg tudta volna nevettetni a királykisasszonyt, hanem csak várt, mert fogadása tartotta. Most tehát a király ővele esküdtette össze a lányát. „No, jól van - gondolta magában Palkó -, majd megnehezítem én a dolgát." Azzal azt mondja az álomzacskónak: - No, zacskó, most meg az inas aludjék reggeli hat óráig, amiért nem adta meg az első száz aranyat! Reggelre kelve a királylánynak első gondja is az volt, hogy az apjához futott panaszra: az inas is csakolyan álmos, mint a másik volt. - Ó, édes lányom, még két éjszaka van hátra! Aztán a király maga elé hívatta az inast, mármint a vejét, megpirongatta jól, miért nem vigyáz magára, minek alszik olyan soká. Palkó másik este megint mondta az álomzacskónak, hogy aludjon az inas reggeli négy óráig, amiért a másik száz aranyat meg nem adta. Reggel, mihelyt felébredt a királyleány, szaladt az apjához, s azt mondta: - Nekem bizony nem kell ez az ilyen-olyan, hozassa vissza a másikat, az legalább álmosan is szebb volt. - Ó, lányom, még egy éjszaka van hátra, ha ezalatt is úgy tesz, mint eddig volt, majd teszek róla. Harmadik este megint azt mondja Palkó az álomzacskónak: - Na, most az inas aludjék reggeli két óráig, amiért nem adta meg a harmadik száz aranyat! Reggel, amint felébredt a királyleány, első dolga is az volt, hogy az atyjához szaladt panaszra. - Királyatyám, nem kell nekem ez a mostani uram, hozassa vissza a másikat! A király tüstént felhozatta Palkót a tömlöcből, az inast pedig a helyére tétette. Csaptak aztán megint nagy lakodalmat, hét országra szólott a híre. A lakodalom után kérdezte a király, miért aludt mindig oly soká. - Mert magam akartam - válaszolta Palkó. - Hát az inas miért aludt annyi ideig? - Mert én akartam. - Szeretném látni - mondja neki a király. - Az könnyen meglehet, felséges királyatyám. Azzal megparancsolta az álomzacskónak, hogy a király aludjék reggeli nyolc óráig. Úgy is lett. Mikorra a király felnyitotta másnap a szemét, már a koldus is a harmadik faluban járt. A király akkor előparancsolt egy regiment katonát, azzal felrakodtak egy üveges hintóba, s elindultak Palkó édesanyjához. Mikor odaértek, az anyja alig ismert rá. Áthívatták a szomszédasszonyt is, ki Palkót az anyja kezéből kiszabadította, ráíratták a kis házat, Palkó édesanyját pedig elvitte a király a palotába. A király pedig, minthogy már igen öreg volt, átadta hatalmát Palkónak, aki még most is uralkodik, ha él. szerk. Tóth Béla Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1984