Élt igen-igen messze egy kis faluba egy szegény ember meg egy szegény asszony, akiknek nem vót semmijik az égvilágon, csak a gúnyájok, ami a testyiket eltakarta, meg egy nádfedeles házok. Búslakodott is a szegény asszony eleget, különösen ha a gazdag szomszédasszonyát látta. - A gazdag asszony mindég mos a patakba, viszi a deszkát, a súkot, én meg, édes uram, soha semmit nem tudok mosnyi. - Egyet se búsulj, édes feleségem, ott van az a kis cucaj, vidd be, oszt súkold ki a patakba! Örült a szegény feleség. Nagy boldogan kapott egy deszkát, egy súkot, vitte a kis cucajt a patakba, mosta. Ahogy visszagyött, megint sopánkodott: - Jaj, édes uram, hova terítsem, hisz gátónk sincs! - Van ott az ablak alatt egy nagy csipkebukor, terídd rá! A szegény asszony ráterítette. De ahogy hidegre fordult az idő, a ködmönke odafagyott a csipkebukorra. Rángatta a szegény asszony, de nem gyött le. Ment panaszolnyi az urának. - Jaj, édes uram, végem van, nem tudok többet mosnyi a patakba. Úgy ráfagyott a csipkebukorra a ködmönke, hogy le nem gyön az Istennek se. - Ó, édes feleségem, egyet se búsulj! Majd kiásom a bukrot, beviszem a meleg házba, hogy felengesztelődjön. Levesszük róla a cucajt, oszt újra moshadd. Ment is a szegény ember egy ásóé, nekilátott ásnyi a csipkebukrot. Ahogy ássa, az ásója megkoppan egy fazékba. Nézi, hogy mi az, hát egy fazék ezüstpénz vót. Õk szegények sose láttak még ezüstöt, így túrónak gondolták: - Jaj, édes uram, mit tanáltá? - Túró, lelkem, túró. Jaj de jó, hogy ezt tanáltam, mer úgyis megéheztem a sok ásásba. - Jaj, én meg a rívásba! - Főzzé belőle, édes feleségem, egy kis túróshaluskát! Mingyár nekilátott az asszony, főzött, jó meghintette az ezüstpénzvel. De ahogy nekiláttak az evésnek, csak félretaszigálták a tálba, mer kemény vót. Egy juhász ment arra, hogy kér tőlek vizet. Benéz a kisablakon, hát mit lát: egy tálba rengeteg ezüstpénzt. - Ennek a fele se tréfa, bemenek. Beköszön. - Adjon Isten! - Adjon Isten, juhász uram, magának is! - Azér gyöttem, hogy maradt-e egy kis eleségük ebédrő, mer olyan éhes vagyok. - Jaj, maradt bijony, lelkem - felelte a szegény asszony -, igaz, hogy jobbadon túró, mer a haluskáját csak meg birtuk rágnyi, de a túrója kemény lett. - Adja ide, édes mamám, megeszem én a vasat is! A szegény asszony mingyár kikaparta neki. - Öntse bele a tarisznyámba, inkább megeszem otthon. Ahogy bekötte a juhász a tarisznya száját, elbúcsúzott. - No, hallja-e, mamám, hónap gyöjjönek ki az akóba, kapnak egy jó kis birkát a jószívűségükér. - Jó van, jó van, de biztos lesz? - Biztos, ha mondom. gyöjjenek ki! Ment a juhász nagy boldogan hazafelé, a sok ezüstpénz csakúgy csengett a tarisznyájába. - Hogyne adnék egy birkát ennyi pénzér! - gondolta. A szegény ember meg a szegény asszony ajjig várta, hogy reggel legyen. - Gyerünk csak gyorsan a birkaé, míg meg nem gondolja magát a juhász, mer egy kis túróé egy birkát, nem bolondság a! - Bijony, asszony, csak gyerünk! Ahogy odaértek, éppen hajtott kifelé az akolbó a juhász. - No, gyöttünk a birkaé. - Jó van, mamám, válasszonak! Amelyiket választják, az a magoké. Az asszony mingyár: - Az a szép kis kövér, az kell, az kell! Megfogta a juhász, odaadta nekik. - Vigye, mamám, vigyék! Mikor hazaértek vele, így a szegény ember: - Ólónk sincs, mit kezdjőnk vele? Legjobb lesz, ha levágom! - Há öljed, uram! Megölték a birkát, lenyúzták, kivették a belit. Az asszony a kemencébe befűtött. Egy nagy tepsibe meg is sütték. Mikor szép pirosra megsült, kitették az asztalra. Egy rozskenyeret meg mellé, hogy esznek. Azt mondja az asszony: - Hallod-e, édes uram, mégse úgy van a, hogy csak eszőnk. Gyön az este, a tüzelőnk meg mind elfogyott a birkasütésvel, egy darab fánk nem maradt. Gyerőnk csak előbb az erdőre, majd ha visszagyöttőnk, megesszük a birkát. Ment is az erdőre a szegény ember meg a szegény asszony. Hát az erdő széjin kivel tanálkoztak össze, mint egy szabadságos katonával. - Adjon Isten, mamám! - Adjon Isten, vitéz uram! - Messze van-e még a falu? - Á, dehogy, lelkem, itt van mingyár. Mér megy be a faluba? - Ére visz az utam. - De tudja-e, be ne menjen nálónk! - Ó, hát hogy mennék, azt se tudom, hol laknak. - Nem? Innen is látnyi a házónkot, nézze csak, az a nádfedeles! - Jó van, oda én nem menek, hadd legyék, nem menek én oda. - De tudja-e, könnyen bemehetne, mer a ház mellett egy rossz fazék alatt van a kúcsunk, odatettük. - Nem menek, nem. - Ne is menjen, mer éppen most sütöttünk meg egy szép birkát, nem magának szántuk azt. - Dehogy menek, dehogy menek. Erre elbúcsúztak. A katona egyenesen a ház felé tartott. A fazék alól kivette a kúcsot, odabe meg nekilátott a birkának. Igen-igen éhes vót a katona, maradt is meg nem is a birkábó. Ami megmaradt, azt becsúsztatta a hátyijába. Csak a csontokat hagyta az asztalon. Egyszer gyön a kis gyútósfával a két öreg. Örültek előre, hogy má esznek, de csak kenyérhajat, csontot, mit láttak az asztalon. - Jaj, édes uram, hova lett a sültbirka? - Hová? Hát nem látod, hogy teji van légyvel? Megették a legyek. - Azok lehettek, azok. Hogy mennyi begyött rá, oszt mind megették. De ne hagyjuk annyiba, édes uram, eredj el a bíróho, tegyen igazságot! Elment a szegény ember a bíróho. - Nagy baj van, bíró úr, tegyen igazságot! Míg faé vótunk az asszonyval az erdőn, aggyig a legyek mind megették a húst otthon, csak a csontját hagyták. - Hát igaz, igaz, ezér igazságot kell tennem! Ide figyeljen, jó ember, ezentúl ahol éri, ott pusztítsa a legyeket! Pont akkor a bírónak a homlokára szállott egy légy. A szegény ember ezt meglátta. Úgy odasuhintott a kampósbotjával a bíró homlokára, hogy az menten szörnyethalt. A szegény ember jajveszékelve szaladt hazafelé. - Jaj, édes feleségem, nagy baj történt. Azt mondta a bíró, hogy verjem, pusztítsam a legyet, ahol érem. Egy éppen akkor szállt a homlokára, hát odaüttem, hogy meghalt a bíró is. Most mi legyünk? - Jaj, édes uram, hát mi legyünk? Ebből nagy baj lesz! Hát mőre menjünk, hisz öregek vagyunk. - Megmondjuk az igazat. Gyöttek is hozzájok nemsokára a csendőrök, minden, hogy agyonütte a bírót az ember. - Nem üttem én agyon, csendér uram, tessék elhinnyi. Õ mondta, hogy ahol érem a legyet, ott pusztíjjam. Tehetek én róla, hogy pont a homlokára szállott egy? Má - mondom - az elsőt se ugrajtom el, azt is agyonütöm. Úgy odaüttem a botomval, hogy meghalt a bíró is. Nem tehetek róla, tessék elhinnyi, csendér uram! Megúszta a szegény ember a bűntetést, mer látták a csendőrök, hogy egy kerekvel kevesebb van neki.   Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990