Réges-régen, talán ennek előtte ezer esztendővel történt, hogy az oroszlán a vaddisznóval meg a farkassal nagy, erős barátságot kötött, s a három jó barát együtt indult szerencsét próbálni. No hiszen, amerre csak elhaladtak, jaj, volt mindenféle oktalan állatnak. Szörnyen garázdálkodott, pusztított a három jó barát. S mert maguknál erősebbre sehol sem akadtak, roppantmód elbizakodtak. Mondta is egy napon az oroszlán: - Már azt szeretném látni, hogy ki bírna legyőzni minket, hármunkat? - Kicsoda? Hát az ember! - jegyezte meg a farkas. - Ugyan, ne gyerekeskedj - szólt az oroszlán -, hisz' én egymagam leverek egy csapat embert! Hej, csak jönne már egy felénk! - Jól van, jól - mondá a farkas. Alig mentek tovább egypár lépést, jön feléjük egy iskolás fiú. - Ez az ember? - kérdé az oroszlán. - Nem, ez még nem ember - válaszolt a farkas. - Akkor hát nem is kötök bele. Mentek tovább. Még százlépésnyire sem haladtak, egy öregember tipegett feléjük. De olyan nagyon öreg volt, hogy alig tudott elébb-elébb lépegetni. - Hát ez az ember? - kérdé az oroszlán. - Ez sem az - válaszolt a farkas -, ez csak volt. - Hát járjon ez is békével! - szólt az oroszlán. S továbbmentek, mendegéltek, mígnem egy nagy rengeteg erdőbe nem értek. Amint törtettek keresztül a sűrűségen, hát egy fiatal favágóra bukkantak. - Nos, ez az ember? - kérdé az oroszlán. - Ez már az! - válaszolt a farkas. Az oroszlán egyszeriben megszólította a favágót. - 'Csés jó napot, atyafi! Azt mondja rólad a farkas, hogy te mindhármunkkal el tudnál bánni. Ugyan bizony miféle fegyvered van? - Nekem? - szólt a favágó. - Nincs egyebem a fejszénél, na meg - tette hozzá - talán az eszem... - Úgy! Az eszed! Hát vedd elé az eszedet, s győzz le minket! - Azám - jegyzé meg a favágó -, de mikor otthon feledtem! - Sebaj! Szaladj, farkas komám, haza az ő házába, s hozd el az eszét. A favágó most elévett egy darab papirost, s azt írta rá a feleségének, hogy egy nagy káposztanyomtató követ kössön a farkas nyakára. A farkas elvette a levelet, s sietett vele a favágó feleségéhez; ezalatt meg az oroszlán és a vaddisznó úgy vigyáztak reá, akárcsak a szemük világára. De eltelt egy óra, két óra, három óra, a farkas nem jött vissza. Amint a bolond megengedte, hogy a favágóné követ kössön a nyakára, vége volt neki, a falusi nép agyonverte a tehetetlen vadat. A favágó ezalatt szörnyen megéhezett, kenyeret, szalonnát vett hát elé, s elkezdett falatozni. - Ejnye - szólal meg az oroszlán -, de jó szagú valamit eszel, mi légyen ez? - Ez bizony vaddisznó szalonnája - súgta az ember. Egyéb sem kellett az oroszlánnak, nekiugrott a vaddisznónak, s darabokra tépte. - Megállj - kiáltott az ember -, ne így edd meg! Ha szalonnát akarsz, akkor azt szépen ki kell vágni. - Azám - szólt az oroszlán -, igazad van, nem is jó ez így szőröstül-bőröstül, vágd ki hát, neked van késed. Hanem tudod mit? Kötözz meg egy fához, míg a szalonnát kivágod, mert nem állok jót magamról, hogy egyszerre föl nem falom. A favágó sem mondatta kétszer, úgy megkötözte az oroszlánt egy fához, hogy csak úgy ropogott belé a csontja. Hanem ezzel még nem érte be. - Próbáld meg csak, el tudnád-e szakítani a kötelet! - mondá az oroszlánnak. Az oroszlán nekirugaszkodott, s a kötél szerteszét szakadozott, mintha nem is lett volna. - Erősebben, édes fiam, erősebben! - biztatá a favágót. Hiszen nem kellett azt biztatni. Most már úgy megkötözte, hogy elbődült belé az oroszlán, s igazán szeretett volna megszabadulni. Azám, de nem ment ez olyan könnyen, s a szegény ember is felhasználta a jó alkalmat: fejszéjével agyoncsapta a hatalmas állatot. Megmutatta, hogy: "többet ésszel, mint erővel!"