Egyszer réges-régen a rengeteg erdőben megjelent egy oroszlán. De olyan óriási és olyan dühös, hogy amikor elbőgte magát, remegett valamennyi állat, akár a nyárfalevél. Ha elindult zsákmány után, darabokra tépett minden állatot, amelyik csak útjába került. Néha megtörtént, hogy rárontott egy-egy vaddisznócsordára, és megfojtotta mindet egy szálig, de csak egyet evett meg. Az állatok nem tudták, hova legyenek félelmükben. Gyűlést hívtak egybe, és tanácskozni kezdtek. Megszólal a medve: - Drága jó társaim! Az oroszlán mindennap legalább tíz állatot széttép, sőt néha húszat is, de nem eszik meg, csak egyet, legfeljebb kettőt. A többihez másnap sem nyúl, mert mindig friss zsákmány kell neki. Tanácsolom, könyörögjünk kegyelemért nála. - Próbálj vele beszélni! – szólt közbe a farkas. - Nem hallgatja az meg egy szavunkat sem, valamennyi küldöttünket darabokra tépné. - Pedig én azt tanácsolom, hogy meg kellene próbálni a közelébe férkőzni! - mondja a medve.  - Beszéljük meg, hogy kit küldjünk el hozzá. - Eredj el te, medve koma - szólt a farkas. – Te vagy a legnagyobb és a legerősebb valamennyiünk között. - Ugyan, ugyan, mit ér az én erőm az oroszlánnal szemben? Nem bírok én meg vele, ha rám veti magát. Inkább te menj el, ordas farkas. Te ügyesebb vagy, mint én. - Mit ér az én ügyességem? Azt hiszed, el tudok szökni, ha utánam ered? Valami mást kell kiagyalnunk, mert itt sem az erő, sem az ügyesség nem segít. Előlépett a szarvas, és így szólt: - Arra van itt szükség, hogy szép szóval közelítsük meg az oroszlánt, nehogy még jobban megharagudjon ránk. - Eredj el akkor te, ha olyan okos vagy! - Én nem vállalom magamra a küldetést, csak azt akarom nektek mondani, hogy az oroszlánnal nem lehet olyan egyszerűen beszélni, tudni kell hozzá férkőzni - válaszolta a szarvas. - Hát kit küldjünk el, kit javasolsz? - Én úgy gondolom, legjobb lenne, ha a rókát küldenénk el. Ő ravasz, hízeleg majd az oroszlánnak, és előadja kérésünket. - Jó gondolat - kiáltották az állatok -, a róka majd elintézi a dolgot! Előhívták a rókát. A medve így szólt hozzá: - Kedves róka koma, téged akarunk elküldeni az oroszlánhoz, hogy beszélj vele, próbáld jobb belátásra bírni, mert magad is láthatod, hogy lassan valamennyiünket elpusztít. - Miért éppen engem? Nem untam én meg az életemet, menjen valaki más. Ha senki sem hajlandó, húzzunk sorsot. - Nem úgy van az, róka koma, hátha éppen egy olyan valaki húzza majd ki, aki egy szót sem tud szólni! Mi lesz akkor? Ijedtében összebeszél az oroszlánnak tücsköt-bogarat, és ahelyett, hogy jobb belátásra bírná, még jobban felbőszíti. A gyűlés úgy döntött, hogy téged küldünk, ha pedig nem akarod, itt a helyszínen végzünk veled, darabokra tépünk! Elszomorodott a róka koma. Maga sem tudta, hogy mit tegyen. Ha nem megy el – az is baj; ha elmegy - az sem fenékig tejfel. Sokáig törte a fejét, aztán így szólt: - Nem bánom, elmegyek, ha már ez a sorsom. Sokáig barangolt róka koma az erdőben, félt az oroszlán közelébe menni. Körüljárta az erdőt, és közben azon gondolkozott, hogyan csaphatná be az oroszlánt. Ment, mendegélt, egyszer csak egy kútra akadt. ,,Jobb lesz inkább a kútba ugrani, mint élve az átkozott vérszopó karmai közé kerülni... Így legalább fájdalom nélkül egyszerre megfulladok, amúgy pedig szenvednem kellene, amíg darabokra tép" - gondolta magában. Mát oda is ment a kúthoz, körüljárta, körülszaglászta, belenézett. Jó mélyen volt a víz. Látja, hogy onnan is egy róka néz rá vissza. Nem jött rá rögtön, hogy ez az ő képmása. Megcsóválta a fejét - a másik róka ugyanezt tette; kinyújtotta a nyelvét - kinyújtotta a másik is. ,,Hohó! Hiszen ez az én képmásom! Hallottam már valahol, hogy a tiszta vízben így láthatja magát az ember, akárcsak a tükörben. Megpróbálom becsapni az oroszlánt, hátha ő még nem tudja ezt.” Szaladt is nyomban az oroszlánhoz. Megjött a kedve, és igyekezett mielőbb az oroszlánhoz érni, mert már esteledett. Alighogy az oroszlán barlangjához ért, rettenetes bőgés ütötte meg a fülét. Inába szállt a bátorsága, alázatosan meghajolva lépett az oroszlán elé. - Kérem méltóságodat, ne büntessen meg, hanem előbb engedjen néhány szót szólnom, hadd mondjam el, miért jöttem. Az állatok hármunkat küldtek el, két nyulat meg engem, hogy üdvözöljük méltóságodat névnapja alkalmából. Még reggel útra keltünk, de találkoztunk valamilyen állattal, amelyik igen hasonlít méltóságodra. Azt kérdi tőlünk: ,,Merre tartotok?" Én válaszoltam: ,,Az oroszlánhoz megyünk, az állatok küldenek bennünket, hogy köszöntsük fel neve napján." Az az állat pedig igen ránk ordított: ,,Miféle oroszlán létezhet még rajtam kívül?! Én vagyok az oroszlán, én parancsolok mindegyikőtöknek! Nem engedlek sehova sem benneteket!" Kérlelni kezdtem: ,,Már csak engedjen el, mert bajunk lesz belőle, ha nem köszöntjük fel királyunkat neve napján. Megharagszik ránk, és valamennyiünket széttép." Az meg így válaszolt: „Semmi közöm hozzá, hogy kinek van névnapja! Megeszem én úgy is, ha kedvem tartja." Sokáig könyörögtem, hogy engedjen el legalább engem, aztán üggyel-bajjal el is szabadultam. Mérges lett az oroszlán. Még azt is elfelejtette, hogy korog a gyomra az éhségtől. Dühösen kérdezte: - Hol lakik az az átkozott? - Itt, nem messze, egy mély kőbarlangban. Az oroszlán ordított egyet, de akkorát, hogy csak úgy visszhangzott belé az erdő; mintha csak a másik végén is egy oroszlán ordítana. Ekkor azt mondja a róka: - Hallja méltóságod, hogy ordít az az állat? Biztosan magával incselkedik. Az oroszlán még dühösebb lett. - Darabokra tépem, ha a szemem elé kerül! Hogy mer velem szembeszállni?! Ez az én erdőm! Menjünk gyorsan, keressük meg, megmutatod nekem, hogy hol lakik. A róka a kúthoz vezette az oroszlánt. - Hol van? Mutasd meg! - Ebben a kőbarlangban él - mondja a róka. - Félek a közelébe menni, mert még bekap. Nézze meg méltóságod maga. Az oroszlán a kúthoz lépett, belenézett – hát onnan egy másik oroszlán tekint vissza rá! Vicsorgatni kezdte a fogát - az is vicsorgatja. Erre aztán nagyon megmérgesedett, elbőgte magát, és zsupsz, beleugrott a kútba. A kút kővel kirakott falai messze voltak egymástól, sehogy sem lehetett feljönni a kútból, nem volt mibe kapaszkodni. Az oroszlán levegő után kapkodott, menekülni próbált, de végül csak megfulladt. A róka megvárta, amíg az oroszlán egészen elmerült, aztán futott a társaihoz Olyan vidáman közeledett feléjük, hogy nyomban észrevették rajta: bizonyára jó hírt hoz. Amikor hozzájuk ért, kérdik tőle az állatok: - Nos, voltál-e az oroszlánnál? Vagy a közelébe se mertél kerülni? - Voltam bizony, és úgy tudjátok meg, hogy a rettegett oroszlán nincs többé a világon: megfulladt.  Én bolondítottam el! - Hogyan? A róka elmondta, hogyan történt az eset. Az állatok a fák tetejéig ugráltak örömükben. Le sem lehet írni, hogy milyen boldogok voltak!