Mondok egy mesét, kiből okulhat minden pörlekedő. Ment, mendegélt a szőrdisznó rengeteg erdőben, pataknak a mentén, s találkozott az őzzel. Már jó messziről kiáltott a szőrdisznó: - Szervusz, testvér, hogy vág a bajusz?! - Jól vág, jól - felelt az őz -, de hogy mersz te énvelem így beszélni, hé? - Na már, testvér, vagyok én olyan legény, mint te. Nem teszel te olyat, hogy utánad ne csináljam. Ej, megmérgelődik az őz, hogy egy macskabéka teremtés ilyen kicsibe veszi őt. - Hát jere ki velem versenyfutásra! Menjünk ki elébb eme hegy tetejébe, s amelyik hamarébb visszafut a patakhoz, annak a másik egész életére legyen hűséges szolgája. - Itt a kezem, nem disznóláb! - rikkantott a szőrdisznó, s azzal fölment a hegy tetejére. Ahogy fölértek, az őz - uccu neki, vesd el magad! - nekifutamodott a lejtőnek, mintha csak a szemét vették volna ki; a szőrdisznó pedig szépen összezsugorodott, s úgy hengergőzött utána nagy messziről. Hej, de bezzeg megjárta az őz a nagy sietséggel. Mikor épp a patakhoz ért, keresztülesett a fején, nyakát szegte, s mindjárt szörnyű halált halt. Nagy későre ért be a szőrdisznó, egy kicsit mintha sajnálta volna is az őzet, de hamar megvigasztalódott, nekiállott a húsának, és jóllakott belőle. Olyan élete volt, hogy még a királlyal se cserélt volna. Evett, aludt, s meg sem moccant az őz húsa mellől. Teltek-múltak a napok, s még mindig annyi volt az őz húsából, hogy félesztendőre is elég lett volna kicsi szőrdisznónak. Egyszer azonban odaállít egy kiéhezett róka, s köszönti:  - Adjon isten, szőrdisznó! - Adjon isten, ami nincs, róka koma! - Én már eleget kértem, de nem ad - kesergett a róka -, hanem látom, szőrdisznó barátom, hogy neked több van a soknál, adj belőle. A szőrdisznónak jó szíve volt, adott a róka komának annyi húst, amennyi csak belefért. Róka komának úgy megtetszett az első ebéd, hogy ott felejtette magát három napra a szőrdisznónál, s nem is akart elmenni a nyakáról. A harmadik nap már nem állhatta meg szó nélkül a szőrdisznó. - Róka koma, tovább egy házzal, mert mindjárt egy betevő falás sem marad nekem. Pedig ez a hús becsületes keresményem. - Már akár becsületes, akár nem - toppantott az erőre jött róka -, nem megyek én innét! Hanem tudod mit, szőrdisznócskám, osszuk kétfelé, ami még van. Mit volt mit tenni: a szőrdisznó beleegyezett az osztásba. A róka tüstént neki is fogott az osztásnak, de a húst nem két-, hanem háromfelé osztotta. - Hát ez miféle dolog, róka koma, hiszen ketten vagyunk. Nem jól van ez így! - Dehogy nincs jól. Ez az első adag a enyém, a másik engem illet, a harmadik pedig nekem dukál. - Hát nekem mi dukál? - Mondtam már! Nem érted?! Az első adag az enyém, a második engem illet, a harmadik nekem dukál. - Ugyan, úgy-e? Majd meglátjuk! Megyünk a törvénybíró elé igazságért! Elindultak a törvénybíró elé. Estére beértek egy faluba. Amint mennek, a szőrdisznó egy tyúkól előtt kaptányt lát, s azt mondja: - No, róka koma, itt a törvényszék. Aki ennek az ajtaján baj nélkül keresztülmegy, azé lesz az őzhús. A róka beleegyezett, s a szőrdisznót előretuszkolta. Ez szépen összezsugorodott, s úgy átment, hogy semmi baja sem lett. Utána a róka, de ő már nem fért át, s a farkánál fogvást odacsípte a kaptány. A szőrdisznó visszament az erdőbe, a róka pedig ott maradt. Jön ki reggel a gazda, s már messziről kiáltja nagy örvendezéssel: - Ahá! Tyúkhús kellett volna, úgy-e?! - Azzal elévett egy mogyorófa pálcát, s félholtra verte a rókát. Közbe mind azt kiabálta: - Nesze, tyúkhús, ez a tied, ez téged illet, ez neked dukál! Azt hitte a gazda, hogy már meg is döglött a róka, s ott hagyta, hadd érjék meg jól a nyúzásra. De a róka föleszénkedett, összeszedte az erejét, kiszabadult a kaptányból, s visszavánszorgott az erdőbe. Kérdi a szőrdisznó, mikor meglátja a rókát: - Hát, koma, mit mondott a törvény? - Azt, hogy egész reggelig két vas közt tartott, reggel pedig jött a törvénybíró, s félholtra vert. De már most csakugyan igazságosan osztom el a húst - fogadkozott a róka. Hanem - kakas csípje meg a ravasz máját - most is csak háromfelé osztotta az őzhúst. Megint csak törvényre kellett, hogy menjenek. Ahogy mentek, egy farkasveremre találtak, s a szőrdisznó azt mondta: - Ez is törvényszék, koma, aki ennek a tetején keresztül tud menni, azé lesz az őzhús. A szőrdisznó könnyen áthöngörgött, de a rókát nem bírta meg a gyönge leveles ág, s belesuppant a verembe. Reggel ott találták az emberek, s félholtra verték. Nagy későre eszénkedett föl, s visszavánszorgott a szőrdisznóhoz, de a ravasz rókát a kétszeri csúfuljárás sem tudta megjavítani, megint csak háromfelé osztotta az őzhúst. Harmadszor is törvényre mentek, de míg odajártak, arra vetődött egy farkas, s ez az őzhúst mind egy falásig megette. Mikor a szőrdisznó s a róka visszatért a törvényről: szemük-szájuk koppant. Egy porcogó csont nem sok, annyit sem találtak.