• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A virágfejű ember

Részletek

Látogatás
9626
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon, meg az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Annak a királynak volt egy fürdőszobája. Ahogy egyszer reggel fürödni ment, észrevette, hogy milyen kevés víz van a fürdőjében. Másnap reggel, mikor ment, már semmi vizet sem talált, s nem tudott fürödni. Azt gondolta, hogy hanyagok voltak a szolgái, össze is szidta őket. De a szolgáknak megvolt a bizonyítékuk, hogy este rendesen telemerték a kádat vízzel. Akkor a király elrendelte: egész éjszaka őrizze a fürdővizet egy katona. Hiába minden, éjszaka valaki mindig kifürödte a vizet. Akkor mással próbálkozott a király. Kimerte mind a vizet, s megtöltötte a fürdőt színültig pálinkával. Abba üljön bele valaki! Másnap reggel a szolgák ott találtak valóban elaludva egy gyönyörű szép daliát. Olyan szép volt, hogy az egész világon nem lehetett volna párját találni. Annak mindene virág volt. Még a fején is hajszál helyett egy-egy virág virított. A király cselédjei nagy ordibálással jelentették az uruknak, még mikor az föl sem kelt: - Megfogtuk a vízpocsékolót! A virágembert! A király szaladt, egyik lábán cipő, a másikon semmi, hogy lássa a csodát. A virágfejű embert akkor már megfogva tartották. - Ki vagy? - kérdezte a király. - A tündérek fejedelme! - felelte a virágfejű. Tündér vagy nem tündér, bezárták egy nagy pincébe. Mert bűnéért majd ítélkeznek felette az ország vezetői, meg a szomszédos országok királyai. A királynak volt egy tízéves kisfia. Az látta, amikor levitték a börtönpincébe a virágfejű embert. Utánasompolygott, hogy jobban lássa. A rácson keresztül beszédbe elegyedett a tündérkirállyal. - Jaj, de szép a bácsi - mondta neki. - Szeretném még jobban látni. A tündérkirály azt felelte: - Könnyen megláthatsz egész mivoltomban is, csak szabadíts ki. Menj fel a szobába, hozd le a pince kulcsát, s akkor neked adom a szép virágkalapomat. Mert annak a ruhája, kalapja, cipője is virág volt. Felmegy a fiú a házba. Ott úgy el volt foglalva mindenki, hogy nem is kérdezték, mi dolga ott. Kereste a fiú mindenütt a kulcsokat; végre a szekrény tetején meglát szíjra fűzve egy csomó kulcsot. Egy nádpálcával lerántotta, s meg sem állott a pinceajtóig. Kinyitotta a kulccsal a pinceajtót. A tündérkirály megköszönte a fiúcska szívességét, megmutatta magát teljes mivoltában. Aztán mire a fiúcska észrevette volna magát, már el is tűnt. A nádpálca ott maradt a pinceajtó rácsa közé dugva. Nemsokára megérkeztek az ország főtanácsosai s a szomszédos királyok, hogy megcsodálják a virágfejű embert, s hogy ítélkezzenek felette, amiért beszökött más vizébe fürödni. Mennek nagy diadallal a pincébe, hát üresen találják. De a rács közé bedugva ott van a gyerek pálcája. A király a pálcáról megismerte, hogy a virágfejű ember megszöktetője csakis az ő fia lehetett. A tulajdon fia! Nagy méregbe gurult. Azonnal megparancsolta a kocsisnak, hogy fogjon be, s a királyfiút vigye el messze idegen országba, a keresztapjához. Õ itt látni se bírja. Adott azért a fiának pénzt bőven, s a fiú mellé adott még egy kísérőt. Befog a kocsis egy négylovas hintóba, felpakolnak egy kis ennivalót is, s mennek, mendegélnek az idegen ország felé. Amikor már egy jó darabon elmentek, s kiértek a fiú apjának az országából, a kísérőül adott ravasz inasnak, hogy, hogy nem, rettenetes gondolata támadt. Az jutott az eszébe, hogy mi lenne, ha ő lehetne a királyfi, vagyis ha a fiút megölné; s ő magamagát ajánlhatná be királyfinak ott, ahová készültek. Rákiabál a kocsisra: - Álljon meg, hé! A kocsis megáll, az inas félrehívja az úton, és elmondja neki, hogy mit gondolt ki: - Mi lenne, ha a királyfit megölnénk? Én lennék a királyfi, magát meg felajánlanám inasnak; a királyfinál való pénzen pedig megosztoznánk! A kocsis gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta: - Az biza nem volna rossz. Meghallja ezt a királyfi. Elkezd sírni keservesen, hogy ad ő nekik háromszáz aranyat, csak ne oltsák ki az életét. Na jó, megkegyelmeztek neki. De ahogy tovább mennek, egy idő múlva megint csak elkezdi az inas: - Öljük meg a királyfit! A királyfi megint meghallotta, megint csak könyörgött, hogy kegyelmezzenek ártatlan életének. Ígért nekik most már hatszáz aranyat. Na jó, most is megegyeztek, s mentek tovább. De ahogy estefelé elérkeztek egy nagy folyóvízhez, az inas csak előáll megint azzal: mégse kegyelmezzenek a királyfiúnak, hanem dobják bele ebbe a vízbe. A királyfi most már látta, hogy mit is akar az inas, miért is akarja őt megölni. Elkezdett könyörögni az inasnak, cseréljenek inkább sorsot; legyen az inas a királyfi, legyen a kocsis az inas, és ő, a királyfi, elvállalja, hogy ő lesz a kocsis, csak kegyelmezzenek meg szegény fejének. Az inas beleegyezett. Megeskette a királyfit, hogy soha senkinek az égvilágon nem fog szólni erről a cseréről, s azzal megcsinálták a cserét. A szép ruháját letépték a királyfiról. Az inas felvette a királyfi ruháját, a magáét meg odaadta a kocsisnak. A királyfi a kocsis ruháját kapta. Mentek, mendegéltek, mígnem elérkeztek a messzi városba, az ottani király palotájába. Ahogy megállapodtak, az inas mutatkozott be mint királyfi. A kocsis mondta magát az inasnak. Az igazi királyfiút pedig leküldték az istállóba mint kocsist. Az öreg király a vélt keresztfia tiszteletére nagy lakomát csapott, zenészeket fogadott. Ettek, ittak, mulattak, minden napra szórakozást terveztek. Így telt-múlt az idő. Az öreg király nagyon udvariasan bánt fiatal rokonával, illetve azzal, akit annak hitt, az inassal. Az meg élvezte a jó dolgát ugyancsak! Ezalatt a királyfi mint kocsis, derekasan és türelmesen végezte az istállói dolgokat. Esténként, ha már megfejt az istállóban, utána kiült az ajtóba, elővette furulyáját. Olyan szépen furulyált, hogy még a palotában az öreg király is megkérdezte, hogy kicsoda furulyál olyan szépen, szeretné megismerni. De a királyfinak öltözött inas csak úgy félvállról felelt: - Ej, az csak egy jöttment, egy nagy hazug! Szégyelljük, hogy velünk jött. Utána kiment az istállóba, s megparancsolta a királyfinak, hogy húzza meg magát, s ne furulyáljon, amíg jól van dolga. A királyfi el is hallgatott, többet nem furulyált. De az öreg király csak emlegette azt a furulyást. Olyan jólesett hallani a furulyaszót! Egy nap megint csak megkérdezte: - Ki s mi az, aki furulyált? Mért nem jött el hozzám, hogy lássam? - Hagyja el, felséges királyom - mondta az inas -, mondtam már, ez csak egy nagy hazug, kérkedő, ámító. Ni, mit hazudott a minap is! Azt hazudta, hogy ő különb a királynál is, mert el tudja hozni az aranyborjút az aranykötéllel a nyakán, s ha nem hozná el, beleegyezik, hogy akasszák fel az első fára! Megmérgelődik az öreg király, hogy milyen nagy hazug s dicsekvő a kocsis. Hívatja most már haragosan magához, s azt mondja: - No, te nagy dicsekvő, te nagy hazug, most aztán menj, váltsd be az ígéretedet. Hozd el az aranyborjút, mert másképp hurokba kerül a fejed. Megbúsulta magát erősen a királyfi, de mit volt mit tennie, elindult ország-világgá, az aranyborjú után. Amint ment, mendegélt nagy búsan, elérkezett ahhoz a nagy folyóvízhez, amelyikbe az inas meg a kocsis be akarta lökni. Gondolta magában a királyfi, minek már neki az élet, ő beleöli magát itt ebbe a folyóba. Amint éppen bele akart ugrani, hát abban a percben reákiált valaki: - Mit csinálsz, te szerencsétlen? Odanéz, hát egy különös, nagyon szép ember volt. Elpanaszolta neki, hogy ő a tündérek királya miatt milyen szerencsétlen lett. Azt mondja neki az ember: - Hát nem ismersz meg? Hiszen én vagyok a tündérkirály, a virágfejű ember, akiről te beszélsz! Egyet se búsulj, hanem mondd el, mi a bánatod. Elbeszélte ekkor a királyfi, miért kellett neki világgá indulnia. Hol lel ő aranyborjút? De a tündérek királya nem ijedt meg egy cseppet sem. Felkapta a fiút a hátára, s mire az egyet pillantott volna, már át is vitte a nagy vízen. Ráállította az útra, s megmagyarázta neki, hogy csak menjen egyenesen előre, amíg el nem ér egy palotához. A palota kapujában meg fogja találni az aranyborjút az aranykötéllel. Úgy is lett. A fiú meg is találta az aranyborjút az aranykötéllel. Szépen eloldotta, s már fordult is vissza, vezette az aranyborjút az aranykötelénél fogva, a király udvarába. Vitte egyenest a király elé: - Íme, itt van, felséges királyom! - Köszönöm, fiam. Majd üzenek érted egyszer, hogy megvendégeljelek, s elbeszélgessünk. De a fiú várhatta az üzenetet. A volt inas nem adta át neki. Egy este, fejés után megint nekifog a királyfi furulyálni. Küldi a király megint az inast, hogy hozza már fel a palotába azt a legényt, hadd furulyáljon ott is. Az inas most lemegy az istállóba, jól képen vágja a királyfit, és erősen reáparancsol, hogy befogja a száját, de azonnal, amíg jól van dolga, ne furulyáljon többet. Visszamegy a királyhoz, s azt mondja neki az inas: - Felséges királyom, ez a hazug nem akar feljönni! Azzal állt elő, hogy az még semmi, hogy ő elhozta az aranyborjút, mert ő elhozná a borjúhoz az anyját is, az aranytehenet. Mert ő különb még a királynál is! Hívatja megint a királyfit az öreg király, s ráparancsol, hogy azonnal induljon, s hozza el az aranyborjúnak az anyját is, az aranytehenet. Megbúsulta magát most még erősebben a királyfi, el kellett indulnia. Megint elér a nagy folyóvízhez. Hát most is ott van a virágfejű ember, s azt mondja a fiúnak: - Ne búsulj, mert én már mindent elrendeztem. Csak ráállsz arra az útra, s megtalálod az aranytehenet, oda kötve ugyanott, ahol az aranyborjút találtad, a palota kapujában. A királyfi így most is megszerezte, s most is elvitte az aranytehenet is a királyhoz. - Itt van, felséges királyom! - Köszönöm, fiam, majd üzenek érted. De a fiú várhatta most is az üzenetet. Egy este megint csak kiült az istálló ajtajába, s furulyázni kezdett. Lemegy megint az inas, s jól szájon vágja, amiért megint csak furulyázni mert. Azzal visszamegy a királyhoz, s azt mondja neki: - Né, ez a dicsekvő, ez a hazug most meg mivel áll elő. Azt mondta, hogy elhozza az aranybikát is! Hívatja megint a király a királyfiút, s erősen ráparancsol, hogy forduljon vissza, és azonnal hozza el az aranybikát is. Elindul ismét nagy búsan a királyfi. Mikor a folyóhoz ért, persze hogy ott találta a virágfejű embert. Elpanaszolta, hogy hogy járt. - Hagyd el - mondja a virágfejű ember -, egyet se búsulj. Te is megmentettél, én is megmentelek téged. Azzal hazavitte a fiút a saját királyi palotájába, felöltöztette szép királyfi gúnyába, s adott neki két galambot. Az egyik galamb a királyfi egyik vállára, a másik a másik vállára szállt. Aztán kioktatta a fiút a tündérkirály, hogy menjen fel egyenesen a királyi palotába. Ott éppen vendégség lesz. Menjen be a vendégsereg közepébe, s mikor a muzsika elhallgat, mondja azt erős, nagy hangon: - Mindenki ide hallgasson, mert amit ezek a galambok mondanak, az való igaz! Úgy is tett a királyfi. Hazaérve, az aranybikát megkötötte a palota kapujához, ő maga meg egyenest felment a palota nagy termébe. Valóban éppen nagy mulatság volt. A királyfi bátran bement, s mikor a muzsika elhallgatott, kérte, hogy figyeljenek rá, mert csodálatos dolog fog történni. Õ csak állt, maga is várta a csodát. Akkor a galambok elkezdtek beszélni, s elmondták az ő egész élete történetét! Kezdve azon, hogyan mentette meg a virágfejű embert, hogyan kellett elbujdosnia, hogy eskette meg az inas és a kocsis, hányszor akarták elveszíteni, hogyan egyezett bele ő végül a sorsuk elcserélésébe. Az inas és a kocsis, mikor ezt meghallották, el akartak bújni, de már késő volt. A király megfogatta s bezáratta őket. A királyfit pedig megölelte, megcsókolta, s nemsokára hozzá adta a lányát. Nagy lakodalmat csaptak. Én is ott voltam, kapával vágtam a fát, rostával hordtam a vizet, számmal fúttam a tüzet, s úgy megütötték a lábomat egy csutával, hogy még most is fáj belé.   Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974
Értékelés
★★★★
10 szavazat