Összegyűltek a nyulak tanakodni. Arról folyt a vitatkozás, nem kívánatosabb-e nekik mindnyájuknak a halál ennél a zaklatott, nyomorúságos életnél. - Nem is ér ez a mi életünk egy batkát (semmit) sem - mondták -, se nem ehetünk, se nem ihatunk nyugodtan. Ember, állat egyre űz, hajt bennünket, s a folytonos zaklatás olyan félénk szívűekké tett, hogy a magunk árnyékától is megijedünk, s futásra kényszerít az ágzörgés is. Jobb meghalni, mint így élni! Ebben aztán meg is állapodtak. Elhatározták közakarattal, hogy mind egy szálig befojtják magukat a szomszéd tóba. Ugyanezen tó partján pedig ott ült, ott kuruttyolt hosszú sorban egy nagy sereg béka, gyönyörködtek a szép holdfényben. Még meg se látták a nyulakat, csak messziről odahangzó szaladásukat hallották: a sok béka - vesd el magad! - olyan hirtelen beleugrott a vízbe, hogy lábuk se érte a földet. A nagy locsogás-tocsogás megijesztette a nyulakat, egyszerre felhagytak a futással, s hallgatóztak: mi az? Végre kieszelték, hogy békák szöknek előlük. - Lassan a testtel, atyafiak! - szólalt fel ekkor egy tapasztalt öreg nyúl. - Úgy látom én, hogy még nálunk is vannak félénkebb állatok, amelyeket a mi puszta szaladásunk is megriaszt. S lám, mégis milyen vígan, milyen boldogan kuruttyoltak csak imént is a tóparton. Ha még azoknak is kedves az élet, miért találnók mi olyan nagyon keservesnek, elviselhetetlennek a miénket? Minden fának van árnyéka, minden háznak van keresztje. Ha a bajból nekünk is kijutott, hordjuk békében, másnak is megvan a magáé. - Biz ez igaz! - ütötték rá a többiek, s azzal elszéledtek, ki merre látott, s nemsokára, a tóba fulladás helyett, jóízűen porcogtatták a lóherét.     szerk. Tóth Béla Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1984