A kék fényű lámpás

Részletek

Látogatás
17044
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált hűségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni. A király maga elé rendelte, és azt mondta neki: – Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád. – De hát miből éljek én ezután? – kérdezte a katona. – Az a te dolgod – felelte a király. – Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja. Szegény katona mit tehetett egyebet? Nekivágott a nagyvilágnak. Ment egész nap a gondjával, estére egy erdőbe ért. Éppen le akart heveredni az, egyik fa alá, mikor világosság lobbant a szemébe. Fölkelt, elindult arra, amerre a fényesség csillogott, és csakhamar eljutott egy takaros kis házhoz. Abban a házban pedig egy boszorkány lakott; csakhogy a katona nem tudta, azt hitte, egy jóságos öreganyókára talált. Beköszönt hát: – Jó estét, öreganyám, adnál-e szállást éjszakára meg egy keveset ennem-innom? Messziről jövök, nagyon eltikkadtam. – Hohó – mondta a boszorkány –, kóbor katonának nem szokás ám semmit adni, nemhogy szállást! De ne mondd, hogy szívtelen vagyok: beengedlek, ha megteszed, amit kérek tőled. – No, mit kívánsz? – kérdezte a katona. – Ásd fel holnap a kertemet! A katona elfogadta az ajánlatot. Ott aludt a házban, másnap pedig nekiállt, és egész nap dolgozott, ahogy csak erejétől tellett; de csak nem készült el estére. – Látom, ma már nem bírod tovább – mondta estefelé a boszorkány. – Nem bánom, itt tartalak még egy éjszakára. Holnap majd fölaprítasz érte egy kocsiderék fát. Másnap a katona megint egész nap dolgozott, de felével sem végzett a fának. – Tohonya ember vagy – mondta a boszorkány –, sosem készülsz el a napi munkáddal. De látom, sebesült vagy, azért megy ilyen nehezen. Jó szívvel vagyok hozzád: itt maradhatsz ma éjszakára is, ha holnap megteszel nekem valamit a szállás fejében. – Mi volna az a valami? – érdeklődött a katona, mert félt, hogy megint egy kocsiderék fát vágatnak fel vele. – Csekélység az egész – mondta a boszorkány. – Van a házam mögött egy kiszáradt öreg kút, beleejtettem a múltkor a lámpásomat, azt hozd fel nekem. – Nem érdemes egy ócska lámpásért lemászni a kútba! – felelte a katona. – Csakhogy az nem akármilyen lámpás ám! Szép kék fénye van, és sohasem alszik ki! – Hát akkor felhozom – mondta a katona, és aludni ment. Másnap a boszorkány leengedte a katonát egy kosárban a kút fenekére. A katona megkereste a kék fényű lámpást, aztán megrántotta a kötelet hogy húzzák föl. Mikor a kosár már közel járt a kávához, a boszorka lehajolt, és el akarta venni a lámpást. De a katona észrevette, hogy a vénség valami rosszat forral ellene. – Hohó – kiáltotta –, a lámpást majd csak akkor adom oda, ha szilárd földet érzek a talpam alatt! A boszorkány megdühödött, elengedte a kötelet, szegény katona meg lehuppant a kút fenekére. Nagyot esett, de szerencsére nem történt semmi baja, csakhamar föltápászkodott a nedves, puha földön, és körülnézett a sötétben. Ott volt a lába mellett a kék fényű lámpás is, de hát mit ért vele a szerencsétlen! Látta, hogy nincs mentség, innét ugyan senki sem húzza ki, nyomorultul el kell pusztulnia. Leült nagy búsan egy kőre, csak úgy találomra belenyúlt a zsebébe, s egyszer csak a kezébe akadt a pipája. "No, ez lesz az utolsó szórakozásom ebben a keserves életben" – sóhajtotta. Megtömte a pipát a maradék dohányával, és rágyújtott a kék lángnál. Alig pöfékelt egyet-kettőt, egyszerre csak egy fekete emberke termett előtte. – Uram, mit parancsolsz? – kérdezte. – Ugyan mit parancsolnék? – csodálkozott a katona. – Nekem az a dolgom, hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz – mondta az emberke. A katona hitte is, nem is. – Ha valóban úgy van, ahogyan mondod – szólt –, tegyünk próbát, hadd lássuk, mit tudsz. Először is segíts ki ebből a kútból. A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és végigvezette egy föld alatti folyosón. A kék fényű lámpásról sem feledkezett meg, azt is magával vitte. Az a folyosó volt a boszorkány kincseskamrája: amit a föld fölött gyűjtött, azt ott rejtette el a föld alatt. Csak úgy csillogott-villogott a kék lámpás táncoló fényében a sok arany, ezüst, gyémánt, drágakő. A katona sem volt rest, annyit markolt belőle, amennyit csak bírt. Mikor fölértek a föld színére, azt mondta az emberkének: – Ezt az első kívánságomat derekasan teljesítetted. Lássuk, hogyan boldogulsz a másodikkal. Eredj, kötözd meg a boszorkányt, és vidd a törvény elé. Az emberke meghajolt, eltűnt. Alig telt el egy kis idő, egy vad fekete kandúr vágtatott el iszonyú rikácsolással a katona mellett, majd leverte a lábáról. Aztán már jelentkezett is előtte az emberke: – Uram, minden meglett úgy, amint kívántad. A boszorkány fönt lóg a bitófán. Kívánsz-e még valamit? – Egyelőre semmit – mondta a katona –, hazamehetsz. De vigyázz, kéznél légy, ha szükségem lesz rád, és kiáltok érted. – Nem kell kiáltanod – felelte az emberke –, elég, ha a kék lángnál pipára gyújtasz; abban a pillanatban ott leszek előtted. Azzal eltűnt. A katona visszatért a király városába, ahol valaha szolgált. Betért a legjobb fogadóba, elhívatta a szabót, szép ruhákat varratott magának, gyönyörű ráncos csizmát rendelt a csizmadiánál, a fogadósnak pedig meghagyta, rendezzen be neki egy szobát olyan pompásan, olyan kényelmesen, ahogyan csak lehet. Mikor a szoba elkészült, megidézte a fekete emberkét, és így szólt hozzá: – Hűséggel szolgáltam a királyt, de kiadta az utamat, és hagyta volna, hogy fölkopjék az állam. Ezért most meg akarok fizetni neki. – Mit parancsolsz, mit tegyek? – kérdezte a kis ember. – Megvárod, míg a király lánya lefekszik. Mikor már jó mélyen alszik, hozd el ide hozzám, azt akarom, hogy a szolgálóm legyen. – Nekem ez semmiség – felelte az emberke –, neked azonban veszedelmes dolog; megjárhatod, ha kitudódik. – Te azzal ne törődj – szólt a katona –, te csak tedd, amit meghagytam neked. Leszállt az este. A katona jóízűen megvacsorázott, aztán elhelyezkedett a szobája legkényelmesebb karosszékében, és várakozott. Mikor a toronyban tizenkettőt ütött az óra, fölpattant az ajtó, és az emberke hozta a király lányát. – Csakhogy itt vagy! – rikkantott a katona. – Egy kettő, dologra! Fogd a söprűt, takarítsd ki a szobát! A lány nekilátott a takarításnak, és dolgozott szótlanul, szorgalmasan. Mikor elkészült, a katona odaparancsolta a karosszéke elé, kinyújtotta a lábát, és rárivallt: – Húzd le a csizmámat! A királylány lehajolt, megfogta egyik finom kezével a csizma fejét, másik finom kezével a piszkos csizmasarkot; húzogatni kezdte a lábbelit. – Mit ügyetlenkedsz – förmedt rá a katona –, húzd meg tisztességesen! A királylány meghúzta, a katona meg könnyedén mozdított egyet a bokáján, úgyhogy a csizma szinte leszaladt róla, szegény lány majd hanyatt esett. A katona úgy tett, mintha rettenetesen méregbe jönne az ügyetlensége miatt. Fölugrott, kikapta kezéből a csizmát, s odavágta elé a földre. – Pucold ki! De olyan fényes legyen, mint a tükör, megértetted? A királylány fölvette a földről a csizmát, lekaparta róla a sarat, és szép csillogóra kipucolta. Bármit parancsolt neki a katona, mindent megtett, és mindent némán, ellenkezés nélkül, félig hunyt szemmel, mintha aludnék. Mikor a kakas odakint az elsőt kurjantotta, megjelent az emberke, fölkapta, és visszavitte a palotába. Másnap reggel nagyon fáradtan ébredt a királylány. Ment egyenesen az édesapjához. – Jaj, édes jó apám, olyan különös álmot láttam, még most is kába vagyok tőle. Egy kis fekete ember ölbe kapott, villámgyorsan végigrohant velem az utcákon, és bevitt egy katona szobájába. Annak a katonának lettem a cselédlánya. Mindenféle piszkos munkát kellett végeznem, kitakarítanom a lakását, kifényesítenem a csizmáját. Csak álom volt, mégis úgy összetört, mintha valóság lett volna. – Nagyon is lehet, hogy valóság volt – felelte a király. Tűnődött egy ideig, aztán így szólt: – Figyelj rám, lányom, adok neked egy jó tanácsot. Rakd tele a zsebedet borsóval, és hasíts egy kis lyukat rajta. Ha ma éjjel megint elragadnának: útközben kiszóródik a borsó, és megmutatja, merre visznek. Akkor aztán rátalálunk a nyomon a gazfickóra! Csakhogy amíg beszélt, a fekete emberke láthatatlanul ott állt mellette, és mindent kihallgatott. Éjszaka aztán, mikor megint elvitte az alvó királylányt, annak a zsebéből kihullott ugyan néhány szem borsó, de bizony nem mutatott meg semmiféle utat, mert a furfangos emberke előzőleg a város valamennyi utcáját fölhintette borsóval. A királylánynak pedig azon az éjszakán is cselédkednie kellett, első kakasszóig. Másnap már korán reggel szétküldte a király az embereit, borsónyomot keresni. De hiába küldte őket: valahány utcája csak volt a városnak, mindegyiken ott kuporgott egy sereg szegény gyerek. Szemelték vígan a borsót, és örvendezve kiabálták: – Ma éjjel borsóeső esett! A király váltig bosszankodott, hogy így túljártak az eszén. – Valami mást kell kitalálnunk – mondta a lányának. – Este, ha lefekszel, hagyd magadon a cipődet; aztán mielőtt visszahoznak a szolgálatból, dugd el ott valahová az egyiket. A többi már az én dolgom; majd én megkerestetem. Akkor aztán nem szabadul a kezünkből a bűnös! A fekete emberke ezt is kihallgatta, de ez ellen a fortély ellen már semmi ellenszere nem volt. Megpróbálta lebeszélni a katonát a szándékáról. – Ne hozasd el ma éjszakára a királylányt; rajtaveszthetsz, ha meglelik nálad a cipőjét. – Sose félts te engem! – hetykélkedett a katona. – Tedd, amit mondtam. Szegény királylány a harmadik éjjel is ott takarított, ott pucolta a mocskos csizmát a katona szállásán. Hanem amikor meghallotta a kakasszót, gyorsan eldugta egyik cipőjét az ágy alá. Másnap reggel a király tűvé tétette az egész várost a lánya cipője után. Meg is találták végre a topánkát a katona szobájában az ágy alatt. A katona akkor már nem volt otthon: a kis emberke addig könyörgött neki, míg rá nem vette a szökésre. Éppen a városkapun igyekezett kifelé, amikor a király poroszlói elcsípték. Bilincsbe verték, és tömlöcbe vetették. Amikor a katona az emberke unszolására végre rászánta magát a menekülésre, akkor a király csatlósai, akik a királylány cipőjét keresték, már befordultak a fogadó udvarára. Elállták a kaput; a katonának már csak meg módja volt rá, hogy odébbálljon: kiugrott az ablakon az utcára. Hanem a nagy sietségben megfeledkezett a legfontosabbról: a kék fényű lámpásról. Pénz se volt nála több, csak egyetlen arany a zsebében. Vasra verve kuporgott a börtönében, s amint kitekintett az ablakon, látta: egy hajdani bajtársa ott tesz-vesz az udvaron az ablak közelében. Kikopogtatott neki, s amikor az odament, lekiáltott: – Mindig jó pajtásom voltál, megtehetnél nekem valamit, mielőtt lenyakaznak. – Ha lehet, szívesen – felelte a pajtása. – Van nekem egy kis batyum, ott maradt a fogadóban, ha azt elhoznád, adnék egy aranyat érte. – Ha csak ez kell! – mondta a bajtársa; elszaladt, és kisvártatva már hozta is a batyut. – Derék ember vagy, megérdemled ezt az aranyat, én már úgysem veszem hasznát ezen a világon! – mondta a katona, és odaadta neki az aranypénzt, aztán mikor egyedül maradt, előhalászta a cókmókjából a lámpást, és rágyújtott a kék lángnál a pipájára. Abban a pillanatban ott termett a fekete emberke. – Sose félj – vigasztalta. – Akárhova visznek: vigyenek; akármit tesznek: csak hadd tegyék. Te semmi mással ne törődj, mint azzal, hogy mindig veled legyen a kék fényű lámpás. Másnap törvényt ültek a katona felett. Nem bizonyult rá semmi gonoszság, a bíróság mégis halálra ítélte. Már vitték is a vesztőhelyre. – Egy utolsó kegyet kérek! – mondta a katona, mikor fölolvasták neki az ítéletet. – Mit? – kérdezte a király. – Hogy útközben még egy pipát elszívhassak. – Felőlem akár hármat is! – felelte a király. – Hanem az életednek semmiképpen nem kegyelmezek meg, akárhogy könyörögsz érte! – Azért én egy árva szóval sem könyörgök – mondta a katona egykedvűen. Szép kényelmesen előszedte a pipáját, és meggyújtotta a kék fénynél. Pöfékelt egypárat, eregette a bodor füstöt, meg szép kékesszürke füstkarikákat is bocsátott föl a magasba, egyike a másik után, mintha nem is vesztőhelyre vinnék, hanem csak úgy sétálgatna. A nép csodálkozott rajta, milyen nyugodtan ballag a halálba. – Ez aztán a bátor ember! – mondta az egyik. – Nem bátor ez, hanem elvetemült! – mondta a másik. – Életemben ilyen megátalkodott gonosztevőt nem láttam! – szólt egy harmadik. A katona meg csak lépegetett köztük, eregette a füstöt, és mosolygott magában. Így ért oda annak a lépcsőnek a tövébe, amelyik fölvezetett a vesztőhelyre. Már nyújtotta is érte a kezét a markos hóhér, hogy átvegye a poroszlóktól, akik odáig kísérték. – Egy kis türelem – mondta a katona –, hadd szívjam már végig ezt az utolsó pipámat! És jól megszívta; akkora füstbodrot kanyarított akár egy kisebbfajta kémény. A füstből pedig kiugrott eléje a fekete emberke. Kis furkó volt a kezében. – Mit parancsolsz, kedves gazdám? – kérdezte. – Szolgáltass igazságot a hamis bíróknak meg a porkolábjaiknak mondta a katona – de a királyt se kíméld, amiért ilyen gazul bánt velem! A kis ember nekigyürkőzött, cikázni kezdett, mint a villám, forgatta a furkóját, hogy csak úgy zúgott, s akit eltalált vele, az nyomban lerogyott a földre. Ott lapult már porkolábostul mind az egész bíróság, moccanni se mertek, legföljebb csak annyit, hogy meg-megtapogatták a hátukon a hurkákat. A király nagyon megijedt, rimánkodásra fogta a dolgot. – Nem bánom – mondta a katona –, most az egyszer még megkegyelmezek. De megjegyezze ám mindenki magának, hogy a kiszolgált katonával is tisztességgel kell bánni! Intett az emberkének, hagyja abba az igazságtevést. A király örült neki, hogy megszabadult a veszedelemtől, szánta-bánta keményszívűségét, és hogy jóvátegye a hibáját, odaígérte a katonának egész birodalmát, és hozzáadta feleségül a lányát.   Jakob Grimm - Wilhelm Grimm Grimm legszebb meséi - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1965
Értékelés
★★★★
39 szavazat