Élt a világon egy kicsi majorfiú, annak a kicsi majorfiúnak rengeteg sok kecskéje s juha volt. Hát egyszer azt veszi észre, hogy a legszebbik kecske erősen elnehezült, s nemsokára kell, hogy fiadzék. A majorfiú már előre örvendett. Azt mondta:   - Nahát alig várom, hogy meglegyen az a kecskeolló, mert rögtön levágom.   Alig pár óra múlva a kecskének különös kecskegyermeke született: mindjárt beszélni tudott.   - Hát ezt már le nem vághatom - mondta a majorfiú.   - Ne biza, kedves gazdám, ne vágjál le, mert én hozok, amit megegyél - felelte a kecskegyermek.   Eltelt vagy két nap, hát a kecskegyermek olyan erőre kapott, hogy egyből felszökött a ház tetejére. Azt mondta:   - Hallod, te, kicsi gazdám, úgy látom, hogy a keresztanyádnál lakodalom van. A leányát most viszik férjhez a szomszéd faluba, s oda kell menjek.   - Várj legalább - mondta a majorfiú -, s öltözz fel, ne lássák, hogy miféle vagy.   A kecskegyermek rögtön felöltözött, s elment a lakodalmas házhoz. Hát annyi ételt és italt elhozott, hogy a majorfiú egy hétig is ehetett belőle.   Jól van, eltelik egy hét, hát egyszer úgy reggelibe kezdtek kiabálni a szomszéd majorháztól.   - Hej - ezt szólta -, ügyeljetek, mert jönnek csordájával a farkasok!   Úgy megijedt a kicsi majorfiú, hogy azt sem tudta, mihez kezdjen. De megszólalt a kecskegyermek:   - Egyet se búsulj, kedves gazdám, mert minden elrendeződik.   Avval a kecskegyermek csak széjjelnézett, s meglátott egy rozsdás kardot, alig a hegye látszott ki a földből. Egy rándítással kihúzta, aztán nekiveselkedte magát a farkascsordának. Egy élő pillanatra mind leverte az egészet; úgy odalettek, mintha nem is lettek volna.   Hát két nap múlva ismét azt kiáltották a szomszéd pakulárok, hogy most tizenkét rabló közeledik. Meg is jött a tizenkét rabló, s amennyi sajt meg orda volt, mind felcsomagolták maguknak. De a kecskegyermek most is előlépett; odaállt a rozsdás karddal az ajtó mellé, s ki ahogy jött ki, mindenik rablót lenyakazta. Na de akkor már híre futamodott a kecskegyermek ügyességének. Egyszer azt mondta a majorfiú:   - Hallod, kedves kecskegyermek fiam, most éppen maga a király hívat.   - Jól van - azt mondta -, elmegyek, hadd lám, mi a baja.   Másnap már jelentkezett is a király előtt. - Mi a baj, felséges királyatyám?   - Semmi - felelte a király -, mert én a kecskegyermeket hívattam.   - Hát éppen én vagyok az! - felelte a kecskegyermek.   - Ej - szólt a király -, tegnap este ellopták a leányomat. Ha elő nem hozod nekem a föld fenekéből is, száz karónak egy a híja, s a fejeddel pótolom ki. Megértetted-e?   - Megértettem, felséges királyatyám - felelte a kecskegyermek -, s megpróbálhatom a szerencsét.   Avval a kecskegyermek elment megkeresni az ellopott lányt. Hát látja egyszer, hogy az egyik fa alatt egy nagy óriás húzza a csendest, mellette pedig ott ül a szép királyleány; a haja fel van tekerve az óriás kezére, hogy nehogy elszökjön. Veszi magát a kecskegyermek, s egy élő pillanatra ott terem az óriásnál. De már erre az óriás is felugrott a földről.   - Mit keresel itt, te emberizink? Gyere, mert egyből széthasítalak - mondta az óriás. Avval már nyújtotta is a jobb karját, hogy a kecskegyermeket megfogja. De a kecskegyermek reásuhintott a karddal, az pedig rögtön levágta. Most az óriás a bal karjával nyúlt utána.   A fiú azt is levágta. Így sorra végzett az óriással, aztán odament a szép királyleányhoz. Azt mondta neki:   - Gyere, mert az ellenségedtől megszabadítottalak, s most elvezetlek haza.   Úgy is lett, mindjárt elindultak ketten haza. Na de erősen nagy öröm kerekedett a királyi palotában. A király rögtön lakodalmat hirdetett, s a szép leányát feleségül adta a kecskegyermekhez. Még a majorfiú is jól kimulatta magát.   Aki nem hiszi, járjon a végére.