A halász meg a felesége

Részletek

Látogatás
8244
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta. – Hallod-e, te halász – szólalt meg –, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább. – Menj csak az utadra – felelte a halász –, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud? Azzal visszacsusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez. – Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? – kérdezte az asszony. – Nem fogtam – felelte a halász –, csak egy csukát. Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe. – És nem kívántál érte semmit tőle? – Nem. Mit is kívántam volna? – Ó, te szerencsétlen – korholta az asszony, – Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a vízből a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan megadja. – Ej, hagyd, anyjuk – mondta az ember –, mi a csodának mennék! – Ugyan, ne tehetetlenkedjél! – zsörtölődött a felesége. – Nem megfogtad? Nem elengedted? Neked köszönheti az életét; biztosan megadja, amit kérsz tőle. No, csak szedd a lábad, de hamar! Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra. A víz zöld meg sárga volt, már nem olyan tiszta, mint az előbb. A halász kiállt a szélére, és elkezdte: Tiki-toka-terelő, csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízből, s kérdi: – No, mit akar hát? – Azért rágja a fülemet – felelte a halász –, hogy ha egyszer megfogtalak miért nem kértem tőled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne. – No, csak menj haza, máris megvan – mondta a csuka. Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban találta a feleségét. Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony. S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt mondta: – Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk! Csinos pitvar meg takaros kis szoba volt a házban, a szobában egy-egy puha ágy mindegyiküknek, azonfelül konyha meg éléskamra, fölszerelve mindennel, ami csak kell, vasedénnyel, rézedénnyel, fehér porcelánnal. A ház mögött meg kis udvar, benne tyúk, kacsa, lábasjószág, a végében zöldségeskert, gyümölcsöskert. – No, tetszik? – kérdezte az asszony. – Tetszik bizony – mondta az ember –, sose kívánnék szebbet magunknak! Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta: – Majd ezen még gondolkodunk! Azzal jóízűen megvacsoráztak, utána pedig lefeküdtek, és aludtak egyfolytában reggelig. Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor egyszer csak azt mondta az asszony: – Hallod-e, ember! Nagyon szűk nekünk ez a ház. Az udvar is kicsiny, a kert is aprócska; nagyobbat is adhatott volna a csuka. Szeretnék szép, tágas kőkastélyban lakni. Menj, keresd meg a csukát, kérd meg, ajándékozzon nekünk egy kastélyt. – Asszony, asszony – korholta a halász –, épp elég nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban? – Ej – szólt rá az asszony –, menj csak, ha mondom! A csuka biztosan megadja. – Nem úgy van, asszony! Most adott házat, hogyan háborgathatnám már megint? Még zokon venné. De az asszony ráripakodott: – Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha mondom! A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez rendjén" – de azért mégiscsak kiballagott. Ahogy a partra ért, látta: sűrű a víz, lila meg szürke meg sötétkék, nem olyan zöld és sárga, mint a múltkor; de azért még csendes volt. Megállt a szélén, rákezdte: Tiki-toka-terelő, csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. – No, mit akar hát? – kérdezte a csuka. – Haj – felelte a halász –, nagy kőkastélyban akar lakni! – No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a kastély kapujában. A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy kőpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönn állt a lépcső tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta: – Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat! Hatalmas márványburkolatos csarnokba léptek. Szolgák serege várta ott őket; mélyen meghajoltak a gazdáik előtt, és kitárták az ajtókat. Gyönyörűen tapétázott sima falak ragyogtak feléjük, a szobákban csupa aranyszék meg aranyasztal, és a mennyezetről sokágú kristálycsillárok függtek. Minden szobában, minden kamrában süppedős szőnyegek; az asztalok meg csak úgy roskadoztak a legfinomabb ételektől, legzamatosabb boroktól. A palota mögött tágas udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb virágaival és legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a hossza vagy fél mérföld, pázsitján, csalitosaiban őzek, szarvasok, nyulak szökelltek; egyszóval együtt volt itt minden, amit csak ember kívánhat. – No, látod, hát nem szép ez? – kérdezte az asszony. – Bizony, gyönyörű szép – felelte a férje –, most aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak. – Majd ezen még gondolkodunk – mondta a felesége. Előbb alszunk rá egyet. Azzal lefeküdtek. Másnap az asszony ébredt korábban. Éppen megvirradt: ahogy az ágyból kitekintett, ott pompázott a szeme előtt az egész vidék. Az ura még lustálkodott, nyújtózkodott, heverészett a finom ágyban, de az asszony oldalba lökte a könyökével. – Kelj már fel, ember, kukkants csak ki az ablakon! Miért ne lehetne ez az egész gyönyörű ország a miénk? Eredj gyorsan a csukához, mondd meg neki, hogy királyné akarok lenni. – Asszony, asszony – korholta a férje –, ugyan mi a csudának lennél te királyné? Én bizony nem akarok király lenni! – Hát ha te nem akarsz, nem akarsz; de én királynő leszek, megértetted?! – pattogott az asszony. – Egy-kettő, siess a csukához, mondd meg neki, mit kívánok! Szegény halász egészen nekikeseredett, hogy a felesége most meg már királynő akar lenni. "Nincs ez rendjén" – dohogta magában, de szólni nem mert egy szót sem, mert hát tudta, hogy az asszonnyal nem tanácsos ujjat húzni. Így aztán akár tetszett neki, akár nem, csak kiballagott megint a tengerhez. Kiért a partra, s ijedten látta, hogy a víz egészen feketésszürke, háborogva hányja a habját, és igen bűzlik. Azért mégiscsak odaállt a szélére, és elkezdte a mondókáját: Tiki-toka-terelő, csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. – No, mit akar hát? – kérdezte a csuka. – Haj – felelte a halász –, most meg királynő akar lenni! – No, csak menj haza szépen, máris az. A jámbor embernek majd leesett az álla, amikor a kastélyuk helyén csipkés oromfalú, bástyás-tornyos várat talált. Silbak állt a kapu előtt, az udvaron meg csak úgy nyüzsgött a sok katona, dobos meg trombitás. Belépett a házba: csupa arany, csupa márvány volt odabent minden, meg csupa pompás szőnyeg, csupa aranyos bojt. Trombita harsant, fölpattant a nagyterem ajtaja: a testőrség díszbe vágta magát, a hopmester hajbókolt, a halászné meg ott ült aranyos-gyémántos trónuson, fején aranykoronával, kezében drágaköves színarany jogarral. Jobbra is, balra is hat-hat szépséges leányzó állt mellette, szép sorjában úgy, hogy a következő mindig egy fejjel kisebb volt annál, aki mögött állott. A halász odalépett elébe: – Asszony, hát királynő lettél? – Úgy bizony – felelte az asszony –, királynő vagyok. Az ember csak állt és nézte, s amikor már jól megnézte, így szólt: – Szó, ami szó, ugyancsak takaros királynő vagy! Hanem most aztán már igazán nem kívánunk többé semmit. – Dehogynem! – tiltakozott a halászné, és egészen elfogta a nyugtalanság. – Unalmas dolog ez, máris alig állhatom. Menj el a csukához, mondd meg neki: királynő ugyan vagyok már, de most császárnő akarok lenni! – Asszony, asszony – csóválta a fejét a halász –, minek lennél te császárnő? – Mondom neked, siess a csukához, császárnő akarok lenni! – Érts szót – mondta az ember –, már hogyan tehetne téged császárrá a csuka? Császár csak egy van a birodalomban; császárrá még a csuka sem tehet senkit; nem és nem! – Micsoda?! – rikoltott az asszony. – Én vagyok a királynő, te meg csak a férjem vagy, mégsem engedelmeskedel? Indulj, egy-kettő; aki megtesz valakit királynak, megteheti császárnak is! Szedd a lábad; ne is merészelj ellenkezni velem, mert megharagszom! Mit tehetett szegény feje? Ha kelletlenül is, de csak elindult; tudta, nem tanácsos magára haragítani az asszonyt, különösen most, hogy királynő lett. De ahogy bandukolt, magában egyre csak azt hajtogatta: "Sehogyan sincs ez rendjén, ez a császárság mégiscsak szemtelenség, ezért végül még a csuka is megharagszik." Így morfondírozott, míg ki nem ért a tengerpartra. Színfekete volt a víz, sűrű, mint az olaj, háborgott erősen, hányta a tajtékot, s olyan forgószél nyargalászott rajta, hogy csak úgy kavargott. A halász megijedt; megállt a parton, aztán vonakodva, félősen rákezdte: Tiki-toka-terelő, csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. – No, mit akar hát? – kérdezte a csuka. – Jaj, kedves csuka, császárnő akar lenni a feleségem! – No, csak menj haza szépen, máris az. Az ember hazament; hát ott áll előtte egy gyönyörűséges palota csiszolt márványkőből, alabástrom szobrokkal, aranycirádákkal. A kapu előtt katonák meneteltek, pergett a dob, rárivallt a trombita, harsogtak a kürtök. Odabent pedig úgy sürögtek-forogtak a bárók, grófok, hercegek, mintha csak inasok volnának; hajbókolva tárták ki előtte a színarany ajtót. A halász belépett: ott ült a felesége egyetlen aranytömbből kifaragott trónusán, volt az vagy két méter; fején háromrőfnyi, briliánsokkal, kárbunkulusokkal ékes korona; egyik kezében a jogar, a másikban az országalma, mellette kétoldalt két sorban a válogatott testőrök, minden következő kisebb az előtte állónál, a legelső kétméteres óriás, a legutolsó meg parányi törpe, akkora, mint a kisujjam. S előtte fejedelmek és hercegek, seregestül. A halász elámult: – Asszony, hát császárnő lettél? – Igen – felelte az asszony –, az vagyok. A halász meg csak állt és nézte, aztán amikor már jól megnézte, így szólt: – Szó, ami szó, asszony, ugyancsak takaros császárnő vagy! A feleség azonban ráripakodott: – Mit bámészkodol itt?! Császárnő vagyok, az igaz, de most már pápa akarok lenni! Eredj a csukához, mondd meg neki! – Asszony, asszony, mi minden nem akarsz te lenni? – kérdezte megrökönyödve a férje. – Pápa nem lehetsz, pápa csak egyetlenegy van az egész világon! Hogy is gondolsz ilyet?! – Hallod-e, ember, ne vitatkozzál velem; kotródj szaporán a csukához, mert nekem még a mai napon pápának kell lennem! – Nem és nem – tiltakozott a halász –, én ezt meg nem mondom neki, ez mégiscsak sok, pápának igazán nem tehet meg! – Ne locsogj itt összevissza! – rivallt rá az asszony. – Ha megtett császárnak, megtehet pápának is. Különben pedig jegyezd meg magadnak: én vagyok a császárnő, te meg csak a férjem vagy, azt teszed, amit mondok! Mit volt mit tennie szegény halásznak? Egészen elkeseredett, de azért elindult; hanem útközben úgy félt, hogy össze-összekoccant a foga, s már-már úgy érezte, tüstént összerogy. Egyszerre rettenetes szél kerekedett, fekete felhők rohantak az égen, besötétedett, mintha már öreg este volna, nyögtek a lombok, fölcsapott a víz, zúgott, mintha forrna, neki-nekirontott a partnak; tajtékzott a sziklákon. messze vészjeleket adtak a hajók; mint a dióhéjat, ugráltatták, táncoltatták őket a hegynagyságú hullámok. Csak a mennybolt közepén derengett még egy tenyérnyi kékség, körös-körül azonban úgy vöröslött az ég, mint a legvadabb viharban. A halász csüggedten megállt a parton, és reszketve rákezdte: Tiki-toka-terelő, csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. – No, mit akar hát? – kérdezte a csuka. – Jaj – nyögte a halász –, pápa akar lenni! – No, menj csak haza szépen, máris az. Hazament a halász, nagy-nagy templomot talált a kastély helyén s körülötte sok fényes palotát. Áttört a tömegen; hát odabent ezer meg ezer gyertyaszál égett, s a nagy fényességben színarany ruhában ott ült egy magasságos nagy trónuson az asszony, hármas aranykorona a fején, körülötte a papság, kétoldalt meg szép sorjában gyertyák füzérben, a legnagyobb, akár egy torony, a legkisebb, akár egy kicsi mécses. Császárok, királyok hódoltat. előtte térdre borultak, úgy csókolták meg a cipője csücskét. – Asszony – szólt az ember, mikor végre odaért elébe –, hát pápa lettél. – Igen – felelte az asszony –, az vagyok. A halász megállt előtte, és jól megnézte magának; de az olyan volt, mintha a fényességes napba nézett volna. Mikor már eleget nézte, azt mondta: – Szó, ami szó, anyjuk, ugyancsak takaros pápa vagy! De az asszony csak ült mereven, mint a faszent, meg se rebbent, meg se moccant. – Most aztán nyughass már – mondta az ember –, pápa vagy, ennél több úgysem lehetsz már! – Ezen majd még gondolkodom – felelte az asszony. Azzal aludni mentek. De a halászné, ha már pápa volt is, csak nem nyughatott, csak nem is alhatott. Míg az ura békében szendergett az aznapi sok lótás-futás után, ő a szemét sem hunyta le, hanem csak dobálta magát egyik oldaláról másik oldalára egyre azon rágódott; mi lehetne még. De hiába, semmit nem tudott kitalálni. Közben megvirradt; világosodni kezdett az ég, sötétkékből halványkék lett a színe, az alja meg aranyossárga; aztán egyszerre megjelent a láthatár alján a kelő nap lángvörös korongjának a csücske. Lassan, méltóságteljesen emelkedett mind följebb és följebb a sugárzó égitest egyszerre csak teljes pompájában fölragyogott, elvált a földtől, és elindult diadalmas égi útjára. A halászné fölült az ágyában, s úgy nézte a napkeltét, mint akit megbabonáztak. – Hej – sóhajtotta –, most már nincs más vágyam, csak az, hogy én engedjem fel az égre a napot meg a holdat! Jól oldalba bökte az urát a könyökével. – Ember, ébredj, öltözz gyorsan, szaladj a csukához! Én akarok lenni az Úristen! A halász még egészen bódult volt az álomtól, mégis úgy megijedt, hogy azon nyomban kiesett az ágyból. Azt hitte, rosszul hallott; a szemét dörgölve kérdezte: – Mit beszélsz, anyjuk? – Azt hogy én akarok lenni az Úristen, én akarom fölengedni a napot meg a holdat az égre! Közben olyan komiszul mérte végig az urát, hogy annak a torkán akadt a tiltakozás. – Ne mamlaszkodjál! – sürgette a halászné. – Ugorjál mert baj lesz! Szegény ember térdre esett előtte, összetette a kezét úgy könyörgött neki. – Jaj, anyjuk, ezt mát igazán nem teheti meg a csuka! Kérlek, szállj magadba, érd be a pápaságoddal! Az asszony kiugrott az ágyból, elkezdett föl-le szaladgálni a teremben, haját tépte, tombolt, esztelen dühében vadul visítozta: – Nem bírom ki! Nem bírom ki! Takarodj! Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a tengerhez, mint akit hét ördög kerget. Odakint olyan vihar dühöngött, hogy a jámbort majd leverte a lábáról. Házakat döntött össze, fákat csavart ki, meglódított egy-egy mázsás sziklát, s irtózatos robajjal belegörgette a tengerbe. Az ég szurokfekete volt; villámlott, mennydörgött szüntelenül. A tenger meg úgy harsogott óriási tajtékos hullámaival, hogy szegény halász majdnem megsüketült. Megállni nem tudott, mert az orkán elsodorta volna; lehasalt hát a víz szélén, és vacogó foggal elrebegte a mondókáját: Tiki-toka-terelő, csuka koma, jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség. – No, mit akar hát? – kérdezte a csuka. – Jaj – nyögte a halász – ő akar lenni az Úristen! – Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban. Azóta is ott ülnek.   Jakob Grimm - Wilhelm Grimm Grimm legszebb meséi - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1965
Értékelés
★★★½
7 szavazat