Elmesélem a büszke jányt. Messze innen túlon túl az egyik faluban élt egy nagyon kényes, nagyon büszke jány. Hát bizony jól fönt hordta az orrát, már a faluba minden legény elment megkéretni. Mindet kikosarazta. Már a szülei azt gondolták, hogy mán a nyakukon marad, nem megy férjhő. Egy vasárnap délután a legények a nagyhídon összegyüttek, elkezdtek ott beszélgetni. Azt mondja az egyik legény, hogy még ő nem vót megkéretni azt a kényes jánt, ő bizony elmegy. El is ment, beköszönt: - Adjon Isten jó estét! Hát a jánnak az apja fogadta. -Adjon Isten neked is, fiam, hát mi járatba vagy? - Hát elgyüttem megkéretni a jányok, ha hozzám adnák! Hát a jány felelt a búbosrúl: - Hát tudja mit, elmegyek magához. De nekem ollyan egy kutya szokásom van, hogy ha én megharagszok, én semmihő egy szót nem szólok, meg én le se gyüvök a búbosrúl. - Á - aszongya a legény -, az semmi! Rossz szokása mindennek van, nekem is. - Magának is van? Magának mi az a rossz szokás? - Hát az, hogy ha vizet iszok, akkor berúgok. - Hát bort iszol-e? - Akkor kijózanodok. - Nagyot nevetett a jány: - Na még ilyen csudát se hallottam az életbe! Na, úgy is vót, megbeszélték a lagzit, elhíttak egy öreg papot. Vót ott nagy vigadalom, kilencig szólt a cimbalom. Két út, egy liba, nem vót otten semmi hiba. Megvót a nagy lagzi. Hát de hogy akármilyen jó vót is a lagzi, de osztén csak vége lett. No, élték nagy csendbe, boldogságba a mézesheteket. Hát egy reggel mi történt, mi nem, fölült a fiatal menyecske a búbosra, nem szólt az uráhó egy szót se. Na az ura nem akarta észrevenni; kiment, elvégezte az állatokat, bemegy, azt mondja: - Édes felségem, csináljon nekem reggelit, meg pakoljon be a délre, majd oszt elmegyek szántani! De mintha nem is neki szóltak vóna, egy mukkot nem szól a menyecske. Csak ült a búbos tetejin. No, elment a férje, kiment a mezőre szántani. Hazagyün. Mikor gyün haza, a sok ólak éhessen, megy eléje a csirkék, a libák, a borjú bőgött az istállóba. Bemegy? Hát a menyecske akkor is a búboson ül. Aszongya neki: - Hát édös feleségem, ha mán engem nem sajnálsz, legalább ezeket az állatokat sajnáltad vóna! Enni adtál vóna nekik! Meg inni. vizet! De a menyecske egy szót se szólt. Na. akkor kimegy az ember. Aszongya: - No, ide hallgassál, mire begyüvök. elvégzem az állatokot, akkorra főzzél vacsorát! A menyecske csak ült a búboson, egy szót se szólt. Se nem főzött semmit. Hej, mán kezd elfogyni a türelme az embernek. de hát türtőztette magát. Aszongya a szomszéd gyereknek: - Te Jóska, gyere csak ide! - Azt mondja: - Ide hallgass, fölmégy a padlásra, majd oszt én föladok neked - kiment az árokba. vágott olyan öt-hat jó nagy vesszőköt -, majd ezt fölnyújtom a pallásra, oszt mikor én kérek, akkor mindig nyújtsál le egyet! Hű, a gyerek örült neki; fölmászott a pallásra - még ilyet nem csinált soha életibe. Hát az ember bevisz egy rocska vizet, leteszi a fődre maga elé, leül az asztalhó, veszi a bádogot, megmeríti, oszt elkezd iszogatni. Issza a vizet. Ahogy iszik, hőj. tette magát. Mintha mán kezdene részegedni. Elkezd dalolgatni: Asszony, én rám hall-gass, En-gem ne há-bor-gass, U-rad va-gyok né - ked, Pa-ran-cso-lód né - ked, Asz-szony, te csak hall - gass! Hú, az asszony csak nézet egy nagyot: hű de megháborodott ettől a víztől az ember!... Egyszer elrikkantja magát az ember: -Édes Jóistenem, küldjél nekem az égből egy vesszőt! Hőj. a Jóisten - a gyerek - lenyújtott egy vesszőt. Elvette, hőj, megcsapdosta az asszonyt. Amennyi ráfért! Addig, míg a vessző össze nem tört. No de az asszony akkor se, egy mukkot se. -Asszony, főzzél vacsorát! Nem szólt az egy szót se. Megint lenyúlt az ember, megint megmerítette a bádogot, elkezdett iszogatni - már akkor még részegebbnek tette magát. Elkezdett otten mulatgatni. Énekölgetni. U-rad va-gyok né - kcd, Pa-ran-cso-lód né - kedd, Asz-szony, te csak hall - gass! Hú, az asszony csak nézett, hogy mi lösz ennek a vége. Hej, megint fölrikkant az ember: - Édes Jóistenem, küldjél az égből nekem egy vesszőt! Jaj, megint gyütt a vessző! Hej, elkezdte csapdosni az asszonyt. Az akkor se ment le. - Asszony, főzzél vacsorát! Semmi. Egy mukkot se szólt. Hát mán nem, az ember is má megsokallta - de hát mit csináljon? Sajnálta is az asszont verni. Na, megint belemártotta a bádogot a vízbe. Kimerített megint egy bádogval, megissza, megint még részegebbnek tette magát. Megint fölrikkant: - Édes Jóistenem, küldjél az égbül egy vesszőt! Megint gyün a vessző. Hej, az asszony nem várta már meg a vesszőt, hogy rásukkantson. Fölugrott, megkapta a vizet: - Hogy a keserű nyavalya gyüjjön rád! Hogy száradjon ki, valamennyi kút van a világon! Hát még íllyet, hogy berúgott ez az ember ettől a sok víztűl! Gyorsan kapta a köcsögöt, leszaladt a pincébe borér, odament, elkezdett az embernek hízelegni: - Édes uram, ne idd má azt a vizet, igyál inkább mán bort! - Elkezdte az ember iszogatni a bort, úgy tett, mintha mán kezdett vóna kijózanodni. Aszongya: - Édes feleségem, jól látom, mi bajod van neked, olyan véres vagy. Csak nem berúgtál, oszt elestél? -Jaj, dehogy-dehogy, te rúgtál be attúl a víztől. oszt engemet mind összevertél! Száradjon ki, valamennyi kút van a világon! - Édes feleségem, ne haragudjál rám, nem akartam, látod, hogy megháborodtam attúl a víztűl! Ugye, fiam, haragszol rám? - Dehogy haragszok, dehogy haragszok! Csak én - aszongya - a Jóistenre haragszok az égben. Hogy annyi vesszőt kértél, hát aztat mindig lekűdte neked. No, akkor összecsókolóztak, megfogadták, az asszony megfogadta, hogy többet soha nem fog haragudni, soha nem ül föl a búbosra. Utána éltek boldogan, amíg csak meg nem haltak. Magyar Zoltán A herencsényi mesemondó - Balassi Kiadó Budapest - 2004