Volt egyszer egy szegény zsellér és annak egyetlen fia. Ez a fiú vékonydongájú, satnya gyerek volt, a növésben is elmaradt, semmilyen munkára nem foghatták. Frikk volt a neve, de mindenki csak Pöttöm Frikknek hívta.   A zsellérházban többet koplaltak, mint ettek, és a szegény ember mégiscsak szeretett volna valami szolgálatot keresni a fiának. Bejárta az egész környéket, megkérdezte minden háznál, hogy nem fogadnák-e meg a fiát pásztornak vagy mindenes cselédnek, de senkinek se kellett a cingár gyerekecske, kivéve a bírót. Az éppen előtte való héten kergette el a mindenes cselédjét, és nem kapott másikat helyette, mert senki se akart nála szolgálni. Az volt a híre, hogy nagy lator őkelme. No, a szegény ember úgy gondolta, hogy a semminél ez is több, megegyeztek. Koplalni nem is koplalt a fiú, de mást nem kapott a szolgálatáért, mint az ennivalót. Ruháról, fizetésről szó sem volt. Aztán, mikor kitöltötte a három esztendőt, és el akart menni, a gazdája három ezüst garast adott neki, azt mondta kiadja egy összegben a fizetését, évenként egy garast számítva.    No, Frikk, aki soha életében pénzt nem látott, a három garasnak is örült. De azért megkérdezte, nem jár-e mégis valamivel több neki a három esztendei munkájáért.   - Nem, dehogy is - mondta a bíró. - Többet kaptál, mint amennyi jár.   - No, és a ruha? - kérdezte a fiú. - Ami rajtam volt, amikor beállottam, régen leszakadt rólam, és újat nem kaptam egy darabot se.   Igazat mondott, a ruhája csupa rongy volt, cafatokban lógott rajta.   - Megkaptad, ami az egyezség szerint dukál, és ráadásul még három garast. Nem tudom, mit akarsz. Végeztünk - mondta a bíró, de megengedte, hogy a konyhában valami kis útravalót kérjen. Akkor megmarad a pénze, ruhát is vehet magának, ha a várost útba ejti. Frikk majd kiugrott a bőréből, úgy örült a három ezüst garasának, minduntalan megtapogatta a zsebét, hogy ott van-e még.    Mikor már jó messzire haladt, és még azon is túl, egyszer csak keskeny sziklavölgybe ért, jobbról-balról meg előtte is járhatatlan magas hegyek meredeztek, út nem vezetett tovább. Ő meg szörnyen kíváncsi volt, mi lehet a hegyek túlsó oldalán, mindenáron el akart jutni oda.   Mit volt mit tenni, nekivágott a meredeknek. De hamar kifogyott belőle a szusz, sűrűn le kellett ülnie, pihenni, és valahányszor megpihent, újra megszámolta a pénzét. Hanem mikor a hegy legtetejére felkapaszkodott, hát semmi se volt ott, csak egy nagy, mohos hegyi láp. Pöttöm Frikk leült, hogy megnézze, nem hiányzik-e semmi a pénzéből, de abban a pillanatban, honnan, honnan nem, előtte termett egy hórihorgas vén koldus. A gyerek úgy megijedt, hogy sírni kezdett.   - Ne félj, nem bántalak - mondta a hosszú ember -, de adj egy garast, ha istent ismersz.   - Jóságos ég - sóhajtott a gyerek -, három garasom van összesen, és azon ruhát akarok venni.   - No, látod, én még szegényebb vagyok. semmi pénzem nincs, a ruhám is még rongyosabb, mint a tiéd.   - Hát jó, nem bánom - mondta a gyerek, és odaadta az egyik garasát.   Aztán mikor megint ment egy darabon, és elfáradt, újra leült egy kőre, és ahogy felpillantott - újra ott állt előtte egy hórihorgas vénember, még hosszabb, még görbébb, mint az első volt. A legényke úgy megijedt, hogy kétségbeesetten sírni kezdett.   - Ne félj tőlem, fiam, én aztán igazán nem bántalak - mondta az öreg koldus -, csak egy garast akarok kérni tőled.   - Jóságos ég, hiszen két garasom van mindössze, és azon ruhát, akartam venni a városban!   - Én még szegényebb vagyok, semmi pénzem nincs, a ruha is leszakadt rólam, látod - mondta az öreg. Pöttöm Frikk nem tehetett mást, azt mondta:   - Hát jó, nem bánom - és odaadta neki az egyik garasát a kettő közül. Aztán megint ment jó darabon, és mikor elfáradt, megpihent. De még egyet szusszanni se ért rá, megint elébe toppant egy hosszú-hosszú. csúnya vénember. Olyan magas és sovány volt, hogy a gyerek hátrább-hátrább hajtotta fejét, ahogy felnézett rá a magasba, és mikor látta, hogy milyen éktelen hosszú ember, és milyen rongyos, rémületében sivalkodni kezdett.   - Ne félj, én aztán igazán nem bántalak, fiam. Szegény koldus vagyok, és egy garast akarok kérni tőled, más semmit.    - Jóságos isten! - kiáltotta a gyerek. - Egy árva garasom van csupán, és azon ruhát akartam venni.   - No, látod, akkor hozzám képest gazdag vagy, mert nekem semmi pénzem nincs, a ruhám még rongyosabb, mint a tiéd.   - Hát jó, nem bánom - sóhajtott Pöttöm Frikk, és odaadta az utolsó garasát. ,,Így most már mind a hármatoknak van valamitek - gondolta magában -, csak nekem nincs semmim." De akkor megszólalt a vénember:   - Látod fiam, amiért ilyen jó szíved van, teljesítem három kívánságodat, mert tudd meg, hogy nekem adtad mind a három garasodat, én voltam az első meg a második vénember, akivel találkoztál, csak más-más alakot öltöttem mindig, hogy ne ismerj rám.   Frikk gondolkodott egy darabig, hogy mit is kívánjon. Végül így szólt:   - Mindig szerettem a hegedűszót meg a táncot, vigasságot. Ha igazán megkaphatom azt, amit szeretnék, hát egy olyan hegedűt kívánok, hogy mihelyt megszólaltatom, táncra perdüljön, aki élő teremtés a közelben van, ha kétlábú, ha négylábú.   - Meglesz - mondta az öreg -, bár ami azt illeti, elég hitvány kívánság. A másik két garasodért majd ügyesebben kívánj.   - Mindig szerettem a vadászatot, célba lövést - mondta a gyerek. - Ha megkaphatom, amit szeretnék, hát egy puskát kívánok, de olyant, hogy akármilyen messzi van is, amit célba veszek, eltaláljam vele.   - Meglesz, de ez is elég, csip-csup, kívánság, ami azt illeti. Az utolsó garasodért majd igyekezz ügyesebben kívánni - intette az öreg.   - Mindig szerettem a jókedvű, szíves embereket, és arra vágytam, hogy azok is kedvellenek engem. Ha megkaphatom, amit szeretnék, hát azt kívánom, hogy az első kérésemet senki se tudja megtagadni.   - No, ez már ügyesebb kívánság - bólintott a vénember, és azzal eltűnt a szeme elől. A gyerek lefeküdt aludni, és reggel leballagott a hegyről a hegedűjével meg a puskájával.   Ahogy a városkába ért, egyenest a boltoshoz ment, és egy öltözet ruhát kért tőle. Aztán lovat kért az egyik tanyán, a másik helyen meg szánkót, a harmadikon bundát, és első szóra megkapta, amit kért, még a legfösvényebb gazda se mondott nemet neki.   A vége az lett, hogy Pöttöm Frikk lovas szánkón hajtott faluról falura, mint valami uraság. Mikor már jó ideje kocsikázott így, egyszer csak szembejön vele az úton a bíró, akinél valamikor szolgált.   - Adj isten, gazduram! - mondja Pöttöm Frikk, megállítja a szánkót, és megemeli a kalapját.   - Adj isten! - köszön vissza a bitó. - De mikor voltam én a te gazdád?   - Ejnye, hát nem emlékszel rám? Három évig szolgáltalak három garasért - mondta Frikk.   - Hű, az áldóját, de fölvitte dolgodat az isten! Aztán hogy lett belőled ilyen nagyúr, mi?   - Hát csak úgy.   - És olyan mulatós vagy, hogy a hegedűt is magaddal viszed az útra?   - Igen, mindig szerettem a táncot, vigasságot. De ezt a puskát nézd meg, ez még többet ér! Amire célzok vele, azt leszedi, ha mégolyan messze van is. Látod azt a szarkát ott a fenyőfa csúcsán, a nagy mocsáron? Fogadjunk, hogy lelövöm innen, ahol vagyok!    A bíró szívesen fogadott vele, feltette volna a házát, lovát is, meg száz tallért még ráadásnak, mert bizonyosra vette, hogy olyan messzire a világ legjobb puskájával se lehet lőni. De Frikk beérte annyival, hogy ha megnyeri a fogadást, bíró odaadja neki, ami pénz nála van az utolsó garasig, és elhozza a zsákmányt. Eldurrant a lövés, a szarka lebukfencezett a fáról, a bíró meg inalt, ahogy bírt, árkon-bokron át, mocsárban gázolt, bukdácsolt, felvette a madarat, hogy odavigye a legénynek. De Frikk még laposabban meg akarta táncoltatni őkelmét, álla alá kapta a hegedűt, és húzta a talpalávalót, a bíró meg táncolt a mocsárban meg a tüskebokrok között, végül már, sírva kérte, hogy könyörüljön rajta, ruhája ronggyá szakadt, majdnem pucéron maradt.   - No, így már jó - mondta Pöttöm Frikk, a hegedűs, - Most éppen olyan rongyos vagy, mint ahogy engem eleresztettél annak idején a szolgálatból. Most már elmehetsz békével, csak előbb add ide, ami pénz nálad van, hiszen lelőttem a madarat.   Mikor a városba érkezett, egy fogadóba szállt Pöttöm Frikk, hegedült, és aki csak ott volt, táncolt, mulatott, ő maga is tejben-vajban fürdött, mert senki se tudta megtagadni az első kérését. Aztán egyszer csak betoppantak a törvényszolgák, és meg akarják fogni. A bíró tudniillik bevádolta, azt mondta, hogy Frikk megtámadta őt az országúton, kifosztotta, és hajszálon múlott, hogy meg nem ölte. Frikket tüstént halálra ítélték, de ő nem ijedt meg, minden bajra tudott orvosságot. Előkapta hegedűjét, és húzta, a törvényszolgák meg táncoltak a nótájára, addig ropták, amíg el nem terültek a földön, és akkor már csak tátogtak, mint hal a szárazon.  Másnap katonaságot küldtek érte, de a katonák is éppen úgy láttak, mint a poroszlók. Frikk addig táncoltatta őket, amíg ő maga bele nem fáradt a hegedülésbe, az pedig nem egyhamar volt.   De a vége mégis az lett, hogy éjszaka álmában rátörtek és megfogták. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy a hegedűjét felkapja, és már vitték is, egyenest az akasztófához. No, Frikk nem búsult egy szikrát se, tudta, hogy a hegedűt senki el nem veheti tőle, ha ő nem akarja; és amíg a hegedű a kezében van, nagy baj nem érheti. Töméntelen sok nép gyűlt össze a vesztőhely körül, mindenki látni akarta a veszedelmes útonállót, aki a bírót majdnem lelőtte. Ott volt a bíró is, persze alig várta, hogy felkössék Frikket, amiért őt csúffá tette, és a pénzét elszedte. Sokára-valahára odaértek a poroszlók Pöttöm Frikkkel, az meg úgy tett, mintha lábát is alig tudná emelni a gyengeségtői. Amikor az akasztófa alá értek vele, és fel kellett mennie a létrán, minden fokon megpihent. Aztán a legfelső létrafokon leült, és megkérdezte, nem játszhatna-e el egy nótát, hiszen az utolsó kívánságát a legnagyobb zsiványnak is teljesíteni szokták.   Erre csakugyan nem mondhattak nemet még a törvény szigorú emberei se. Csak a bíró lármázott, végül már rimánkodott:   - Jaj-jaj, csak azt ne tegyétek! Ne engedjétek, hogy csak ujjával is érintse a hegedűt, mert akkor végünk van!   És mikor látta, hogy hiába beszél, arra kérte a poroszlókat, hogy őt kötözzék meg. No, jó, a bírót odakötözték a nyírfához, amelyiknél állt. Pöttöm Frikk pedig álla alá kapta a hegedűjét, és ahogy rákezdte, táncra kerekedett, aki élő teremtés csak volt a közelben, a kétlábúak, négylábúak egyaránt. Táncolt a pap meg a kántor, a jegyző meg a végrehajtó, a bíró és a hóhér. Bokáztak a kutyák, macskák, malacok. De senki se járt olyan rosszul, mint a bíró: cafatokban lógott a bőr a hátáról, még a húst is leszedte helyenként a kemény nyírfakéreg, mert táncolt őkelme megkötözve is, hiába nem akart.   Pöttöm Frikk, a hegedűs meg szépen lesétált a létrán, egy ujjal se bántotta senki, már csak azért se, mert nem volt, aki az ujját mozdítani tudta. Mehetett, ahová akart, a puskájával meg a hegedűjével, és attól fogva boldogan, békességben élt, amíg meg nem halt, mert az első kérését senki se tudta megtagadni.