Mesetár

Volt egyszer, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy grófnak egyetlenegy leánya. A gróf királyi városban lakott, s azon okoskodott, hogy az ő leánya különbül nevelkedjék, mint a királyé. Még a széltől is féltette; bezárta egy magányos szobába, s megtiltotta: senki más nem járhat be hozzá, csak egy szobalány, ki ételt, italt hordjon számára.

Nagyon megbúsulta magát egyedül a leány. Egy szép nyári vasárnapon kinyitotta az ablakot, s nézett ki az utcára. Az ablak fájára rászállott egy méhecske, s egy kis mézet eresztett ki a fullánkjából. A leány benyalta a mézet, megterhesedett tőle. Erre még jobban megbúsulta magát. A szobaleány, ki ételt, italt hordott be neki, nem merte megmondani a grófnak, csak a feleségének. Az aztán megmondta az urának. A gróf annyira haragos lett, hogy el akarta pusztítani az egész családot. Összeszedett tizenkét tanácsost, s azon tanakodtak, hogy mit csináljanak a leánnyal. Az egyik azt tanácsolta, hogy csináltasson a Hargita hegyére egy vasházat, azon csak akkora lyukát hagyasson, hogy enni- és innivalót adhassanak be. Ez elég nagy szenvedés lesz neki.

A szegény grófleány sírt keservesen, nem volt sem éjjele, sem nappala, mégsem bocsátott meg az apja szegény árva fejének. Bezárták a vasházba, s nemsokára megszült egy kedves, szép aranyhajú fiút. Vitéz Péternek nevezte el.

Végül mégis megindultak szerencsét próbálni. Amint egy rengeteg havason mentek keresztül, elértek egy aranysarkon forgó vára, s oda beköltöztek. Vitéz Péter el-eljárogatott vadászni. Az ablak alá aranyalmafát ültetett, s ez olyan természetű volt, hogy mikor vadászni indult, szépen virágzott, s mikor tért hazafelé, a virága már hullott el.

Vitéz Péter amíg odajárt vadászni, az édesanyja megismerkedett egy óriással, s szerelmesek lettek egymásba. Azon tanakodtak, hogy pusztítsák el Vitéz Pétert. Addig szerelmeteskedtek, hogy egyszer csak hullani kezd a fa virága, s azt mondja Vitéz Péter anyja:

Ekkor az óriás elment, de másnap, amint Vitéz Péter elment vadászni, az óriás azonnal megjelent, s arra tanította az asszonyt, hogy mikor hazajön a fia, tegye halálos beteggé magát. Mondja azt, hogy a havasnak a túlsó szélén van egy fene farkas, s ha kölykeinek szívét nem hozza el, meghal. Azt gondolta az óriás, hogy a farkas összeszaggatja Vitéz Pétert.

Másnap reggel útra kelt Vitéz Péter a farkaskölykek szívének elhozására. Mikor elindult, a fa ismét virágzott. Megtalálta a farkast, s mikor reá akart lőni, hát megszólal:

- Ne lőj ide, te Vitéz Péter, mert a te nyilad még a bőröm sem járja meg. Hanem jere, odaadom a kölykeimet, mert tudom, hogy úgyszem lesz szükséged rájuk.

Elvitte haza a farkas kölykeit. Mikor hazaindult, a fa virága már hullott el, s az óriásnak el kellett menni. Azt mondta az asszonynak:

- A farkas a fiadat nem pusztította el. De mondd meg neki, hogy van a havasban egy medve, s ha kölykeinek a szívét el nem hozza, meghalsz. Az bizonyosan elpusztítja.

- Amikor szükséged lesz valamire, csak fújjad, mert én is ott leszek. Továbbindult Vitéz Péter a medve kölykei után. Mikor a medvét meg akarta lőni, hát megszólal a medve:

Elvitte haza a medve kölykeit, s ahogy meglátta az anyja, azt mondta: - Vesd ki, mert hétszerte betegebb vagyok, amióta megláttam!

Másnap a medve kölykeit is visszavitte, s a medve is adott egy sípot ajándékba azért, hogy a kölykeit nem pusztította el. Azt mondta a medve: - Amikor valamire szükséged lesz, csak fújd meg, mert én is ott leszek! Az óriás harmadszor arra tanította az asszonyt, hogy van a medvén felül egy oroszlánbarlang, s onnan az oroszlán kölykeit hozassa el. Az bizonyosan megöli Vitéz Pétert.

Ezalatt az anyja javában mulatott az óriással. Mikor a fa virága hullani kezdett, az óriás elment. Az asszony, ahogy meglátta az oroszlánkölyköket, elkezdett jajgatni:

- Én beállok az oldalkamarába, a fiadat pedig fereszd meg úgy, hogy az izzadság szakadjon róla, azt a két szál húrt kösd rá, s abból vasbilincs lesz, azt ő nem tudja elszakítani. Én kiállok az oldalkamarából, s a nyakát elvágom.

Az anyja úgy is tett. Rákötötte a két szál húrt, s amint megfeszítette, vasbilinccsé vált. Az óriás kiállott az oldalkamarából, s kérdé:

Ahogy az állatok az óriást szétszaggatták, a bilincs lehullott a kezéről. Összevagdalta diribdarabba az óriást, berakta egy nagy kádba, megtöltötte vízzel, levitte a pincébe, az anyját bezárta oda, s azt mondta:

Az anyját otthagyta, és ő elment szerencsepróbálni a nagyvilágba. Elért a fejér városba, mely egészen fekete gyászban volt. A város végén bément egy öregasszonyhoz, s kérdé:

- A városnak egyetlenegy kútja van, s abban egy tizenhét fejű sárkány lakik, mely minden esztendőben egy tizennyolc éves szép leányért adott vizet. Már úgy elhordta a leányokat, hogy csak a királynak maradt egy leánya, s most azt is be kell adni.

Jelentette a királynak az öregasszony. A király rögtön hatlovas hintót küldött utána, s felvitte a kastélyba. Kimentek a kúthoz, hát a sárkánykígyó bugyborékolja fel a vizet. Kérdi a királykisasszonytól Vitéz Péter:

Összementek karddal, s Vitéz Péter háromszori vágásra levágta mind a tizenhét fejet. A tizenhét fejből kivett tizenhét kis aranyalmát, s a királylánnyal karon fogva megindult a városba. A király már arról megtudta, hogy a leánya életben van, hogy a víz javában folyt. Örömében leányát odaadta feleségül Vitéz Péternek, életéig fele királyságát, s holta után pedig egész birodalmát.

Telt-múlt az idő, a király és a királyné megöregedett, nemsokára meghaltak, s így ketten maradtak a fiatalok. Vitéz Péter elbeszélte feleségének: neki is van édesanyja, s hogy mi módon akarta elpusztítani őt. A felesége azt mondta:

Elment Vitéz Péter az anyja után, kizárta a pincét, hát az anyja az óriás húsát mind egy befaló falásig megette, csak egy kis csont maradt, azt ropogtatta. Kérdezte Vitéz Péter:

Kocsiba ültette, s elvitte a kastélyba. A menye csak arra kérte az anyósát, hogy egy kicsit sepregessen, s a fiának ágyat vessen.

Egy szombat napon Vitéz Péter vadászni volt, s az öreg anyja, mikor az ágyát megvetette, az óriástól maradt kis csontot az ágyába beletette. Vitéz Péternek olyan szokása volt, hogy távolról vetette az ágyba magát, úgy feküdt le, s közmént legyen mondva, a farába úgy belefúródott a csont, hogy rögtön szörnyethalt. Reggelenként korán szokott a király vadászni menni, de vasárnap reggel a felesége mindhiába várta, mert eljött a nyolc óra, s még nem ment ki reggelizni. A felesége kérdi az anyósától:

Bemegy, költi, de hát már meg van meredve egész teste, s ki van hűlve, ilyan rég meghalt. A királyné orvost vitetett, de egy se tudta megmondani, miféle betegségben halt meg. A királyné nem engedte, hogy eltemessék, hanem csináltatott egy vízmentes gályát, belefenekeltette, s rátette a vízre, hogy vigye a víz mindörökké.

Egyszer az a három vad, amelyekkel jót tett Vitéz Péter, megéhezett, s elindultak a vízen vadászni. Elérkeztek egy nagy hát alá, s azt mondja az oroszlán a farkasnak:

Amint bement a farkas, ráakadt a bárkára. Azt mondja a társainak: - Hé, akkorát kaptam valamit, hogy egyedül nem bírom kiemelni! Bementek hárman, kihozták a víz partjára, felszakították a bárka fedelét.

Az oroszlán rögtön ráismert, hogy ez az ő gazdájuk. Vizsgálják, miféle betegségben halt meg, hát az oroszlán a farában megkapta a csontot. Kihúzta, erre a gazdájuk felébredt, s azt mondta:

- Bizony, itt alhattál volna, ha mi erre nem járunk - felelte az oroszlán. Vitéz Péter megköszönte a vadak jóságát, és megindult hazafelé. De a víz olyan messze elvitte volt, hogy hat álló esztendő alatt ért haza. Az anyja már messziről meglátta a fiát, s kezdett keservesen sírni. A menye kérdezte: - Miért sír, öreg anyám?

Beérkezik a király a szobába, összecsókolja a feleségét, s egymást megkérdezik, hogy vannak. Aztán a király rögtön tanácsosokat hívatott, hogy mondják meg: az olyan anya, aki a fiával így tesz, mit érdemel?

A király pedig megszabadulásának örömére olyan nagy lakodalmat tartott, hogy az egész világ megbámulta. Tán még ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.