A cigányok királya

Részletek

Látogatás
8736
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Gyűjtötte
Szécsi Magda
Könyv címe
Az aranyhalas lószem tükre
Kiadó
HungáriaSport
Kiadás helye
Budapest-Dabas
Kiadás éve
1988
Valamikor régen, amikor még tűzokádó, arany patájú lovakat fogtak a Göncölszekér elé, élt egyszer egy furcsa cigányfiú, akit Kartunak hívtak. Kartu egy reggel azzal állt a cigánytábor elé, hogy azt álmodta: ő lesz a cigányok királya. Kinevették érte. Még a szépséges Demica, a vajda lánya is, aki pedig fülig szerelmes volt a fiúba. - Ha nekem nem hisztek, higgyetek a hegedűmnek, bolondok! - mondta Kartu mérgesen és megpengette a húrokat. „Király lesz, ha okos lesz", nyekeregte a hatszáz éves ütött-kopott hegedű. - Ördöngösség! - sikongattak az asszonyok és port hintettek a hajukra, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. Még a férfiak szája is tátva maradt a meglepetéstől, a pipa is kiesett vacogó fogaik közül. Futottak a vajdához lélekszakadva, hogy Kartu ördöngös, el kell űzni messzi földre. A cigányvajda majd hanyatt vágta magát arra a hírre, hogy Kartu akar a cigányok királya lenni. Féltette szeme fényét, Demicát, de még ennél is jobban a hatalmát. Félt Kartutól is, hogyne félt volna, amikor az a hír járta róla, hogy nyitott szemmel, nevetve jött a világra. Meg is kövezték az ördöggel cimboráló anyját. de a gyereket nem volt szívük elpusztítani. A cigányvajda maga elé kérette a fiút. Jött is az hegyeseket köpve, nem törődve a bálványok előtt mormoló emberekkel. Peckesen lépett be a vajda ezüsttől-aranytól csillogó fekete sátrába. Nem hajolt meg illendően cigány szokás szerint, és nem kérte Devla oltalmát a házigazdára. Dúlt-fúlt mérgében a vajda, de nem mutatta, inkább nyájasan elmosolyodott és leütette Kartut a bölcseknek kijáró selyempárnára, majd így szólt: - Hallottam, álmod volt, gyermekem. - Álmodtam bizony! Lelken csókolt DevIa! Ébren úgysem történik velem semmi jó, hát így vigasztalt meg. Álmomban egy hatalmas palotában voltam. Arany sarkú csizmát, selyemköntöst és rubintos koronát ígért nekem az álmok mindentudó hercegnője. Fülembe súgta, hogy én leszek a cigányok királya. Úgy ám! – fejezte be Kartu és a vajdára nevetett jókedvűen. Az meg ámult-bámult, és belesápadt az irigységbe. Sebesen járt az esze, hogy most mit tegyen. „Ha elűzöm, megátkoz" - gondolta rémülten, és el is hessegette fejéből a száműzetést. Ha neki adom a lányomat, mint rokont már elküldhetem messzi földre. „Így lesz jó!" - ujjongott magában a cigányvajda, és így szólt: - Szép fiam, nem csak az álmod miatt hívattalak ám, hanem azért is, mert lányom küszöbén a rovátkák száma elérte a tizenhármat. Itt az ideje, hogy gyerekeket szüljön. Tudom, hogy szeretitek egymást Demicával, és én már; elő is készítettem az aranykorsót, hogy megigyátok belőle az eggyéválás harmatos varázsvizét. No, szólj valamit, fiam - tette Kartu vállára a kezét és álnokul elvigyorodott. Kartu veszélyt érzett, de nem törődött rossz érzéseivel. Letérdelt a vajda elé, és bajuszával letörölte a port annak zöld papucsáról, jelezve, hogy boldog, és asszonyának akarja a lányt. A cigánytábor legnagyobb csodálkozására már másnap megtörtént az esküvői lakoma és az új, fekete sátor felállítása. Kartu boldog volt, Demica szintúgy, csak a vajda szívét tépte a félelem. Mióta Kartu mellette állította fel a sátrát, nem volt egy nyugodt perce sem. Békafejű kacsákkal, kígyófarkú malacokkal álmodott, ami a legnagyobb búslakodásba ejtette. Arra gondolt, ha lányának, a szépséges Demicának fahéjszínű homlokára aranysarlót rajzol a kisdedet jelző időanya, azon nyomban elküldi a cigánytáborból Kartut azzal az ürüggyel, hogy lásson világot. Kívánsága előbb teljesült, mint ahogy remélte. Egy reggel Demica homlokán felragyogott az arany sarló. Kartu addig soha, de most áldozati aranyport szórt a dülledt szemű, vicsorgó bálványok szájába. - Apa Ieszek! Apa lesztek! - dicsekedett fűnek-fának, és Demicát karjaiba kapva büszkén az égre nevetett. A cigányvajda kígyóként siklott a fiatalok közé és mézesmázos hangon így szólt: - Kartu fiam, itt az. ideje, hogy világot láss, te leszel az, aki átveszi tőlem népünk irányítását. Emlékezz álmodra, te leszel a cigányok királya - fejezte be mondandóját a ravasz cigányvajda. - De hát … Demica … a gyerek … - nyögött fájdalmasat Kartu. - Vigyázunk asszonyodra, és majd a gyerekedre is. El kell menned, ha király akarsz lenni. Már gyémántos koronát is készítettem neked fiam, de: ha nem akarod. .. - Hogyne akarnám! - kiáltott fel Kamu -. Én, csakis én lehetek a király itt, senki más! – jelentette ki és bement fekete sátrába. Összepakolta a cókmókját, és felült Takidzsi nevű lova hátára. Köré gyűltek a cigányok, és ki sírva, ki nevetve búcsúztatta a szép, nagyravágyó cigányfiút. Demica leengedte földig érő fekete földig érő haját, és rákapott a ló patkójára, hogy épségben hozza vissza gazdáját. A cigányvajda egy zsák aranyat tett a nyeregre és alig várta, hogy Kartu elinduljon. - Rududzsut, okos varjúmat küldd utánam szép feleségem, ha baj van. Ő megtalál, ha a világ végén leszek is - mondta búcsúzóul Kartu és apró cigánylován elvágtatott. Demica nézte, nézte urát, ahogy távolodott és úgy érezte, soha többé nem látják viszont egymást. Sírt a gyönyörűséges Demica, semmi sem tudta megvigasztalni többé. Teltek-múltak a hónapok, míg egy ködös hajnalon megszületett Kartu leánykája. Mürdzsilkának nevezték el. Demica nem láthatta gyermekét, a sok sírástól megvakult. Két hónap múlva pedig belehalt Kamu hiányába. Azt mondják a cigányasszonyok, hogy még a koporsójában is hullt a könnye. Búsult a vajda is, hogy elvesztette egyetlen leányát, és vak haragjában szörnyű bosszút forralt Kartu ellen, akit vörös szarvú ördögnek látott mérgében. „Ő a hibás mindenben, csak ő egyedül!" - döngette mellét a bálványok előtt, akik úgy bámultak rá dülledt szemeikkel, mint ahogy vak néz a napba. A cigányvajda levelet írt Kartunak. Rákötötte Rududzsu nyakára, és szabadon engedte a madarat: - Hess! Hess! Keresd meg a gazdádat, de azt kívánom, hogy soha ne térjetek vissza! - kiáltott a vajda és ettől könnyebb lett a szíve. Rududzsu okos varjú volt, értette a cigányok nyelvét, csak beszélni nem tudott. Háromszor körberepülte a tábort, aztán nyugatnak vette útját. Szállt hegyeken-völgyeken, országokon át, míg végre meglátott egy fényes tornyot. Érezte, hogy Kartu ebben a városban van. Házról házra repült, bekopogtatott az ablakokon, ám az ismerős arcot nem látta sehol. De nem hagyta a keresést. Leszállt a földre, nézett jobbra, nézett balra. Végre egy pincebörtön ablakán bepillantva meglátta Kartut. Gondolkodás nélkül átrepült az üvegen, majd gazdája sovány vállára telepedett. - Rududzsu! Kedves madaram! - suttogta elkínzottan Kartu. - Hát mégis rám találtál? Látod, ide vagyok láncolva a falhoz, mert itt, Kámurdu városában nem szeretik az igaz szót a kőházakban lakó holdarcú emberek. Bizony, már három éve raboskodom itt és csak sóhajtozom szép Demicám után. De mi ez? Te levelet hoztál mandulaillatú sátrunkból? - és leoldozta hűséges madara nyalkáról az apró csomagocskát. Mohón olvasni kezdett: „A cigányok szép orcájú istene hozzon rád nyugalmat és bölcs békességet fiam. Fájdalomtól reszkető kezekkel tudatom veled, hogy se lányom immár, de unokám sincsen. Elragadta tőlünk mindkettőt a fehér csontú, bús hegedős…” - Jaj, nekem, jaj, nekem! Nincs is már miért élnem - siránkozott igaz szívvel Kartu, és újból elolvasta a cigányvajda levelét hangosan is, hátha boszorkányság volt csak szép asszonya és gyermeke halálhíre. Olvasta, olvasta, és folyt a könnye szakadatlanul. Az okos varjú hallgatta a levelet, és mérgében felborzolta kékesfekete tollait. „De hiszen él a kislánykád! Mürdzsilkának nevezték el. Csak szegény Demica halt bele a nagy sóvárságba, annyira hiányoztál neki!" – kiabálta volna Kartu fülébe Rududzsu, ha beszélni tud, de mivel nem tudott, hát szárnyaival simogatta, vigasztalta gazdáját. Kartu hónapokig sírt egyfolytában, ezalatt egy cseppig elsírta minden könnyét. Újból azt érezte, élnie kell és királlyá kell válnia. Rududzsu kivájta erős csőrével a láncokat falból. Csőrébe vette a bánatában rizsszemnyire töpörödött gazdáját, es elrepült vele dél felé. Repült, repült, majd meglátott egy csodálatosan szép virágzó szigetet és leszállt. Eltátotta a csőrét, Kartu meg szépen kisétált rajta és leült a fűbe. A fiú észrevett egy kék színű fát, amin piros levelek meg zöld színű, furcsa gyümölcsök nőttek. Leszakított egyet és megette. Lássatok csodát, azon nyomban megerősödött teste-lelke, és minden búját-baját elfeledte. Talán még táncra is perdült volna. Igen ám, de a lábai nem engedelmeskedtek. Valami titokzatos erő húzta-vonta a föld alá. A lábai helyén hamarosan karmok nőttek, és úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz zöld tollakkal ragasztja tele a testét. Már beszélni sem tudott, kék csőre lett és három piros bóbita bólogatott a feje búbján. Azután azt érezte, hogy eldobja magától a föld. „Repülök, repülök, madár lett belőlem" - gondolta riadtan és kedves varjúját kereste. Ott repült a szegény mellette, s nézte végig gazdája átváltozását. Szálltak, repültek, míg csak meg nem pihentek egy egyszerű viskó tetején. Kartu - ha testben madárrá lett is -, de lélekben ember maradt. Minden érdekelte, amit látott. Most is tátott „szájjal" figyelte, hogy mit csinálnak odalent az emberek. Az egyik csoport patkót kovácsolt, a másik teknőt vájt, a harmadik téglát égetett, a negyedik csoport meg hegedűt faragott. Jól emlékezetébe véste, mit, hogyan készítenek el az idegenek, aztán továbbrepült madarával. Egy évig repültek szakadatlanul, míg eljutottak Karacsindába, ahol annyi gyémánt hevert az utcán, mint más városban kavics. Kartu a csőrébe vett egy csodálatosan szikrázó gyémántot és addig-addig forgatta a szájában, mígnem lenyelte. Fájó gyomorral szállt fel egy óriás bambusznád tetejére és ügyes, apró termetű lova után sóhajtozott. Ebben a pillanatban zuhanni kezdett a nád tetejéről, közben észrevette, hogy sorban lehullnak róla zsírosan fénylő tollai. Már látta a lábát, a törzsét, a karját, de a föld is közeledett rettenetes gyorsasággal. „Most meghalok!" - gondolta kétségbeesve és szorosan behunyta a szemét. De lágyan, puhán ért földet a selymes fűben. Körülnézett. Ő maga visszaváltozott emberré, vállán gubbasztott fekete tollú madara, előtte meg kedves lova, Takidzsi legelészett. Kartu meglepődött és mélyen elgondolkodott eddigi sorsáról. Úgy döntött, még nem látott eleget a világból. - Beállok Bigamig kán tar fejű seregébe - jelentette ki hangosan, talán hogy bátorítsa magát. Felugrott Takidzsi hátára, és elindult a kán táborába. Nem kellett sokat mennie, Rududzsu már károgva jelezte, hogy megérkeztek. Kartu leszállt a lováról és egyenesen Bigamig kán vörös sátrába ment. Mélyen meghajolt a jóvágású, ferde szemű uralkodó előtt és így szólt: - Azért jöttem el hozzád, mert harcolni akarok a seregedben. Nincs nekem senkim a világon. Akiket szerettem, gyönyörűséges asszonyomat, alig megszületett kisdedemet elrabolták tőlem. Ott sóhajtoznak ők már a csontfehér hegedős birodalmában. - Aztán mihez értesz, te cigány vitéz? – kérdezte a fiatal Bigamig kán. - Ó, jó uram, hosszú annak sora. Csak néhányat közülük: tudok lovat patkolni, patkót kalapálni, teknőt vájni a legkeményebb fából, téglát égetni, meg vályogot vetni, hegedűt faragni, szép hangút. - Ez szép! Ez igen! - csillant fel a kán szeme és seregébe fogadta a fiút, de volt még egy kérdése. - Aztán tudod-e, hogy miért harcolunk? - Hogyne tudnám, hisz híre van annak a világban Azért viaskodtak immár harminc éve, hogy kiverjétek országodból Prikanuku kígyóevő seregét. Mérget csepegtetnek asszonyaitok szívébe és gyávaságot hoznak népeitek lelkére. Tudom, hogy apádat megölte Prikanuku, anyádat meg sárga sátrába vonszolta, s asszonyává tette. - Így bizony, így van - bólogatott szomorúan Bigamig kán. Ezt tette Prikanuku, akit népével együtt befogadtunk országunkba. Így hálálta meg a gaz kígyóevő. No, de holnap nagy csatába megyünk. Mellettem légy Kartu első dobszóra, amikor indulunk! - mondta a szép arcú kán és elbocsátotta Kartut. A cigányfiú körbejárta a tábort, és megakadt a szeme egy kovácsműhelyen. Addig-addig nézegette, míg szóba elegyedett egy tar fejű kováccsal, s egy perc múlva már ő is kipirult képpel verte a vasat. Este fáradtan, de elégedetten telepedett le lova mellé aludni. Rududzsu vigyázta álmát, aki jókor reggel csőre simogatásával ébresztette. Még a csatára hívó dobszó előtt odament a kán sátra elé, és játszani kezdett a kovácsműhelyben talált hegedűn. Hamarosan talpon volt az egész tábor, és odacsődült Kartu köré. A fiú csak játszott a hangszeren, az ütött-kopott hegedűből előcsalogatott dallamok pedig bátorságot öntött az emberek szívébe. Olyan izzó lett a hangulat, hogy Bigamig kánnak már nem is kellett a csata előtt lelkesítenie seregét. A vitézek nyeregbe pattantak és megrohamozták az ellenséget. Csillogtak-villogtak az éles kardok a nagy összecsapásban. A lovak patkói kék szikrát vetettek a gyors iramtól. Ütötték-vágták a kígyóevőket. Ha egy tar fejű harcost megöltek, a kán csak azt kiáltotta: Kartu hegedülj, hegedülj - és a fiú játszott, de olyan hévvel, hogy még a halottak is feltámadtak és újból beálltak hadakozni. Mire feljött a kacsingató hold, addigra már újra Bigamig kán sátrára tűzték a hollók kénye-kedvére. Nagy volt a boldogság az országban, egy évig ünnepelték a győzelmet, amiből Kartu is alaposan kivette részét. A kán hálából fényes palotát ajándékozott neki sok szolgával és tízezer hófehér lóval. Megtette tábornoknak, meg saját hegedűsének, ami hatalmas rangnak számított. Tisztelték is Kartut mint egy varázslót. Csak azt furcsállották a tar fejűek, hogy rá sem nyitotta az ajtót a harmincezer válogatott szépségre, akiket ajándékba kapott Bigamig kántól. Az uralkodó nem csodálkozott ezen, mert tudta, hogy kedves barátja még mindig, tíz év után is a szépséges Demicát siratja. Bizony így volt. Kartu egy asszonyra sem tudott ránézni, egyik sem jöhetett szépségben, jóságban az ő asszonya közelébe. Egyre többet gondolt a cigánytáborra, a fekete sátrakra és volt úgy, hogy bánatában még könnyet is hullajtott. „Ha nincs többé Demica, minek oda visszamennem." - gondolta, ha kínzóan rátört a honvágy. De nem nyugodott meg, valami húzta vissza oda, ahol rövid ideig nagyon boldog volt gyönyörű asszonyával. Egy reggel nem bírta tovább. Elküldte Rududzsut, hű madarát, hogy repüljön vissza a cigánytáborba és nézzen körül. Lelkére kötötte, ha baj van, csőrével tépjen ki egy tollat a szárnyából, és akkor ő elindul rég elhagyott sátrába. Rududzsu megértette gazdája szavát. Szárnyaival megsimogatta Kartu arcát és elrepült. Szállt hegyeken-völgyeken, országokon keresztül, míg két év után elért a cigányok táborába. Berepült a vajda sátrába, és a sarokba telepedett észrevétlenül. Kerekre nyitotta szemét, hogy mindent lásson, jól megjegyezhessen. A vajda megőszülve, lesoványodva ült selyempárnáján, előtte három szolga hallgatta parancsait lehajtott fejjel, térden állva. - Bilkót, Sátert, Tukut felakasztjátok még ma, amiért nem áldoztak bálványaink előtt. Kodininát, az öregasszonyt dobjátok a földkunyhóba, mert nem hajolt előttem. A haját vágjátok le tövig a szégyentelennek. Mürdzsilkát továbbra se engedjétek ki az emberek közé, nehogy megtudja, ki az apja, de engedelmeskedjetek neki, a sétán kívül minden kívánságát teljesítsétek. Lóduljatok, kutyák! - kiáltotta a vajda. A három szolga kirohant a sátorból, az ördög kénköves bűzét hagyva maga után. A táborban egy lélek sem moccant, mindenki a sátra mélyén reszketett. De hamarosan nagy zsivaj támadt. Egy asszony eszeveszetten sikoltozni kezdett: - Megölik Bilkót, Stáert, Tukut! Emberek ne engedjétek, hogy a cigányok istene egye le bőrötöket! Segítsetek! De hiába. A tábor férfiai nem mozdultak. Féltek a vajdától és gonosz szolgáitól. Radudzsu iszonyattal telve repült el a cigánytáborból, és pihenés nélkül, egy év alatt Kartu palotájába ért. Ott Kartu ölébe telepedett, és reszketve tépte ki a tollait, mind egy szálig. Kartu úgy megdöbbent a kopasz madár láttán, hogy nyelni is elfelejtett. – Kis idő után eleredt a könnye. „Ilyen nagy baj van hát?" - zokogott es puha bársonyba takarta a reszkető madarat. Másnap bejelentette Bigamig kánnak, hogy elmegy örökre, mert most az ő népének van szüksége rá. Szomorú volt a kán, mert igencsak megszerette a cigánylegényt, de mit tehetett, elengedte. Adott mellé ötezer tar fejű harcost, tízezer lovat, mindegyikhez egy-egy teli láda gyémántot. Kartu elindult Rududzsuval a vállán hazafelé. Hosszú volt az út, és nehéz, mint az emberek fájó emlékezete. De egy forró nyári reggelen megérkeztek. A cigánytábor levegőjét megülte az akasztott emberek rothadó húsának bűze. A fekete sátrak kifakultak, megkoptak, némelyiknek csak a váza meredezett az ég felé koromtó üszkösen. Kartu szívét összeszorította a fájdalom. Úgy érezte, sokkal előbb vissza kellett volna jönnie, de talán nem is kellett volna világgá mennie! Csapatait, lovait megállította, ő meg leszállt hátáról, és bement a vajda sátrába. Az visszahőkölt mikor meglátta a megférfiasodott, villámló tekintetű Kartut. - Fiam! Hát te? - motyogta falfehéren, és átsuhant lelkén a halál szele. Tekintetével intett három szolgájának, akik hátulról rárontottak Kartura. De ő sem volt rest, földhöz csapta a szolgákat, nem is keltek fel onnan soha többé. Fülön csípte a menekülő Vajdát, harcosaival pedig körbekerítette a tábort és a cigányokat egy tisztásra terelte. Ott elmondatta az emberekkel. mit vétett ellenük a vajda. Egy hétig sora-vége nem volt a panaszáradatnak. Kiderült, hogy mindenkit megöletett, aki ismerte és szerette Kamut… - Mi legyen a Vajdával? - kérdezte a síró-rívó, átkozódó népet. - Halált rá! Halált! - kiáltották egyszerre, habzó szájjal. A vajda úgy megijedt, hogy a szívéhez kapott, és azon nyomban meghalt. - Devla megbüntette - jelentette ki Kartu, és este tábortűz mellett vidám lakomát rendezett. Mindenki dugig ehette magát sült ürühússal. Kartu elégedetten nézett végig a jó étvágyú embereken, de aztán egy pillanat alatt elkomolyodott. - Ki az a gyönyörű lány ott, akinek földig ér a fekete haja, és olyan szomorú a szeme, mint egy rossz álomból ébredő gyereknek? - kérdezte. És tudta, hogy míg él, szeretni Fogja ezt a lányt. - Ó, hosszú története van ennek - mondta egy pipázó cigányasszony. - Rövidre fogd! - kérte Kartu. - Senki nem tudja, hogy ki volt az apja, és ki az anyja. Egyszer csak idekerült, mint egy szél hozta virágszirom. A vajda eldugta az emberek szeme elől, egy pillanatra sem jöhetett ki a sátrából. Tán Devla küldte közénk, hisz olyan, mint egy szárnyaszegett angyal. Mlürdzsilkának hívják a szerencsétlen árvát - mondta a cigányasszony, majd földre köpött, jelezve hogy ő befejezte, nem tud többet mondani. Kartu csillogó szemekkel figyelte a lányt és úgy érezte, hogy már időtlen idők óta ismeri. „Úgy tizenhat év körüli lehet“ - mormogta Kartu, és hirtelen Demicát látta maga előtt kibontott hajjal. - Néném - szólította meg újból a pipázó asszonyt izgatottan. Emlékszel még a szép Demicára, a vajda lányára? - Hogyne emlékeznék. Olyan virág nem nyílik minden esztendőben - bólogatott. - De meghalt a lelkem. Az ura elment világot látni, ő meg belehalt a nagy szerelembe. - Gyereke nem született? – kérdezősködött tovább Kartu. - Gyereke? Valami mintha ... de nem ... nem tudok én erről semmit! – jelentette ki megsápadva az öregasszony, és félve arrább osont, még a pipa is kiesett a reszkető kezéből. Kamu megkönnyebbülten ment oda a lányhoz. - Szép vagy, Mürdzsilka - simogatta meg a lány haját, és langyos mandulaillatot érzett. - Igen. Szép vagyok - nézett Kamu szemébe a lány szégyenkezés nélkül. - Akarsz-e örökre a sátramba jönni? - kérdezte Kartu reszkető szívvel. - Akarok - bólintott Mürdzsilka és ragyogó fekete virágok nyíltak szemeiben. Úgy is lett. A lány tisztulása után egy héttel Kartu ősi cigány ceremóniával sátrába vitte Mürdzsilkát. Rá két napra pedig nagy pompával királlyá koronáztatta magát. Boldog volt a cigánytábor, mert újból a rend, a jólét simogatását érezték bőrükön. A messzi földről jött tar fejű harcosok is elégedettek voltak, letelepedtek a cigányok között és családot alapítottak. Csak a pipázó cigányasszony zárkózott be kopott sátrába, fekete cserépbálványai közé, és reggeltől estig siratóénekeket jajongott a tábor döbbenetére. Karu nem törődött a furcsa öregasszonnyal. Igaz, ideje sem volt rá, egész nap dolgozott, intézkedett. Felállíttatott egy kovácsműhelyt és megtanította az ügyes kezű embereket, hogyan kell patkót, kardot és mindenféle hasznos szerszámot kovácsolni. Másokat téglaégetésre tanított vagy teknővájásra, kanál- és hegedűfaragásra. Sürgött-fogott a cigánytábor és egyik ámulatbó a másikba esett. Megismerték a kézzelfogható csodákat, és azért hálásak voltak Kartunak. A cigányok fiatal királya elégedetten üldögélt selyempárnáján, és gyönyörködött Mürdzsilkában, akinek tündöklő, fahéjszínű homlokán felragyogott az aranysarló. Apa leszek végre! Apa leszek, Istenem! - ujjongott és örömében marékszámra osztogatta az aranyat, ezüstöt és a mindenféle drágaságot. A cigánytábor a napnál is fényesebben ragyogott. De egy reggel a fekete színű bálványok rettenetes grimaszra torzították arcukat Kartu sátrában, és ijesztő recsegéssel-ropogással ezer darabra törtek. Ebben a pillanatban Mürdzsilka fájdalmasat sikoltott és halott fiút szült. És nem utoljára. Újra és újra gyász költözött öröm helyett a sátorba. Kartu szinte semmivé lett a kíntól, ahogy letérdelt a porba. - Mit vétettem istenem, hogy kilencedik fiam is a csontfehér bús hegedős szolgálatába állt? Mit vétettem? Mit? - zokogta Kartu, és öklével verte a földet. Úgy kellett erőszakkal sátrába vonszolni, mert három nap és három éjjel kért, könyörgött, átkozódott a porban. Mürdzsilka sápadtan, láthatatlan ezüst fátyolban aludt, mert hosszú útra készült. És egy hajnalon utolérte fiait az égi, virágtalan mezőkön. Kartu egy pillanat alatt megőszült, ahogy megtudta a hírt asszonya sátrában. - Mürdzsilka, Mürdzsilka... - motyogta ezerszer egymás után kedvese nevét, de sírni már nem tudott. Eltemette asszonyát, és ki sem mozdult díszes fekete sátrából egy évig. Csendes volt a tábor is, mintha csak megérezték volna emberek, hogy ezután rettenetes idők várnak rájuk. Úgy is lett. A békákkal kezdődött. Eső helyett az égből felpüffedt varangyos békák potyogtak. Hiába lapátolták össze, hiába temették be őket egy hatalmas gödörbe, csak hullottak, hullottak ezerszámra. Derékig jártak már az oszlásnak indult békatetemekben. Sok gyerek megfulladt a nyálkás, zöld mocsárban. Két öregasszony világvégéről rettegve felakasztotta magát, de előtte a zsebükbe tettek egy-egy vicsorgó bálványfejet. Egy nap aztán, mintha mi sem történt volna, eltűntek békák és az ég is kiderült. De nem sokáig tartott a cigányok uralma. Jöttek az emberarcú, hernyótestű, repülni tudó giguli-férgek bűzös leheletükkel megmérgezték a levegőt. Aki vigyorgó pofájukba nézett, azon nyomban szörnyethalt az ijedelemtől. Kétszáz ember lelte így halálát, de eltemetni őket senki sem merte, mert jeges szemükben az irtózat lángokat vetett, ha valaki közelíteni próbált élettelen testükhöz. Aztán a giguli-férgek is megunták a cigányok riogatását, és elmentek új áldozatokat keresni. Kartu minderről semmit sem tudott. Nem látott, nem hallott, csak Mürdzsilka nevét mondogatta szakadatlanul, mint valami varázsigét. Egy évig nem evett, nem ivott, nem aludt, de nem látszott rajta a fáradtság egy picinyke pókhálója sem. Kartu lassan, nagyon lassan tért magához, nehezen hagyta ott a gondolatok sötét birodalmát. Egy nap aztán kilépett sátrából, nyársra húzatott egy tinót, amit jóízűen megevett, majd egy hordó bort zúdított le kicserepesedett torkán. Az emberek ámultak és úgy néztek királyukra, mintha még sosem látták volna. Nem a fejedelmi lakomát csodálták iszonyattal, hanem Kartu fénytelen, gonosszá vált szemét. A hideg verte ki azt, akire ránézett. El is kotródott a közeléből, aki csak tehette. Ekkor történt, hogy a pipás cigányasszony sátrába hívatta Kartut, mert úgy érezte, csak percei vannak hátra. Azt üzente neki, gyorsan jöjjön, Mürdzsilkáról akar mondani valamit, mert retteg a pokol tüzétől. A király elment az öregasszonyhoz, akit már rágcsáltak a rózsaszín kukacok, de a szeme még elevenen csillogott, ha fél arcáról a hús le is rohadt. Kartu undorral nézte a félholt asszonyt, mégis leült a koszlott selyem párnára. - Bocsáss meg nekem, cigányok királya, te szerencsétlenek között is a legszerencsétlenebb! Tudd meg, hogy akit feleségül vettél, a saját lányod volt. Ezért nem engedték a szellemek, hogy gyerekeid élve szülessenek a világra. Csak én tudtam egyedül... de nem szólhattam... kötött a vajdának tett... esküm... Bocsáss meg, bocsáss meg nekem! - kérte az öregasszony, de többet nem tudott szólni, mert bekopogott hozzá is a csontfehér, bús hegedős. - Átkozott légy vén szipirtyó boltodban is! – üvöltötte Kartu habzó szájjal, és késével felhasította az öregasszony koponyáját, amiből pókok meg lila színű nyálkás férgek bújtak elő, és pillanatok alatt belepték a sátor belsejét. Kartu iszonyattal menekült ki, de hajába ezernyi pók kapaszkodott hálót fonva. Kartu véres bosszút esküdött népe ellen. Olyan parancsokat osztogatott ezentúl, amiket képtelenség volt teljesíteni. Tudta ő is, hogy a lehetetlent kéri, de csak így talált okot arra, hogy saját kezével korbácsoljon halálra embereket. Eleinte minden öldöklés alatt azt kiabálta, hogy „te is tudtad a szörnyű igaziságot, hogy lányomat vettem feleségül, de nem szóltál, kutya!" Aztán már eszébe sem jutott Mürdzsilka, unalmában és jókedvében is korbácsolt. Rendeleteket hozott, amivel porig alázta a népet. Az emberek hason csúsztak előtte, ő meg nevetve sétált közöttük. Megtiltotta az evést, az alvást és a nevetést. Ez utóbbi felesleges volt, be is látta gyorsan, mert kinek lett volna kedve akár mosolyogni is. Máskor halálra etette a kiéhezetteket, akik úgy elgyengültek, hogy a saját okádékukba fulladtak bele. Gyűlölték Kartut, nap, mint nap millió átok hullt a fejére. A férfiak arra gondoltak, egy este megölik, de már a gondolattól kicsorbult a késük éle. - Hatalmas vagyok! Uralkodó vagyok! Görbült gerinccel engedelmeskednek a kutyák! A senkik! A bohócok! - nevetett reggelenként Kartu, és úgy érezte, nincs is jobb érzés a hatalomnál. Szemei őrült fényben égtek, ha arra gondolt, hogy másnapra új mulatságot talál magának. És talált. Minden nappal gonoszabb lett, és egyre jobban féltette hatalmát. Eközben a cigánytábor legutolsó, legszegényebb sátrában felcseperedett egy parázstekintetű fiúcska. Azt suttogták róla, hogy nyitott szemmel, nevetve jött a világra. Burderatubálnak hívták. Már kétéves korában tudott írni-olvasni, négyévesen agyoncsapott egy bölcsőjébe tévedt óriáskígyót, hatévesen szikrázó gyémántkorona nőtt ki koponyájából, nyolcévesen úgy hegedült, hogy aki hallgatta, megfiatalodott. Tízévesen gyógyítani tudott mély, fekete nézésével, tizenkét évesen megtanult repülni, fel is szállt a holdig és megsimogatta annak sápadt arcát. Tizennégy évesen aranyat varázsolt a kavicsból, tizenhat évesen pedig azt álmodta, hogy ő lesz a cigányok királya. Burderatubál elmesélte álmát mindenkinek, így még Kartu sátrába is eljutott a híre, aki elfehéredett a félelemtől. - Hozzátok elém a fiút rögvest! - parancsolta, és úgy dobogott a szíve, hogy majd kiesett a helyéből. Burderatubál jött is, és bátorítóan rámosolygott a bálványok előtt reménykedve mormoló emberekre. Belépett az aranytól-ezüsttől szikrázó fekete sátorba, de nem hajolt meg cigány szokás szerint, és nem kérte Devla áldását a királyra. Kartu villámló tekintettel mérte végig a fiút. - Mi a neved? - dörrent a hangja. - Burderatubál, jó apám után - válaszolta az szelíden. - Hallottam, álmod volt Burderatubál. - Igen. Álmom volt. Arany sarkú csizmát, selyemköntöst és rubintos koronát ígért nekem az álmok szép hercegnője. A koronát már meg is kaptam - jelentette ki a fiú és haját félresimította. Kartu majd megvakult a nagy fényességtől, úgy ragyogott a fiú fején a gyémántokkal díszített korona. - Ez nem téged illet! Ez az enyém! - hörögte, és cibálni kezdte a koronát, de az meg se moccant. Burderatubál kacagni kezdett. Torkából igazgyöngyök peregtek a földre, beborítva a sátor puha szőnyegét. A király rettenetes haragra lobbant. Késéhez kapott és a fiúnak ugrott, hogy leszúrja, mint egy áldozati tinót. De Rududzsu villámsebesen felrepült és erős csőrével kivájta gazdája mindkét szemét. - Őt már nem hagyom! - károgta felborzolt tollakkal, és dolgavégeztével úgy elrepült, hogy soha többet nem hallottak róla. Burderatubál mozdulni sem tudott a meglepetéstől, de kis idő után megértette, hogy Kartu megvakult. Kifutott a sátorból és elmondta az embereknek, hogy mi történt. A cigányok megkönnyebbülve fellélegeztek, érezték, hogy mostantól kezdve jobb lesz a sorsuk. - Mi legyen a királlyal? - kérdezte Burderatubál. - Meg, kell ölni! - kiáltották a megkínzott emberek. - De ha megöljük, akkor mi magunk is gyilkosokká válunk. Én azt mondom, éljen addig, míg Devla engedi - kiáltotta a fiú. - Hogy gondolod ezt? - csodálkoztak a cigányok. - Értsétek meg, hogy a gonoszság gonoszságot szül. Kartu nem királyunk többé, ezután úgy fog élni, mint egyszerű cigányember. Elég büntetés neki, hogy megvakult, és elvesztette a hatalmát felettünk. Ennivalót és ruhát adunk neki, mert ne felejtsétek el, hogy sok dologra megtanított bennünket, amikor még nem költözött szivárványszínű féreg a szívébe. O általa tudunk fegyvert kovácsolni, téglát égetni, teknőt, kanalat készíteni és hegedűt faragni. Elvette az eszét a hatalom, és a mi engedékeny gyávaságunk. Már nem árthat senkinek, maradjon hát köztünk a szerencsétlen - fejezte be a fiú. - Igazsága van a koronás gyereknek. Úgy bizony, nem szabad ölni - helyeseltek a beesett arcú emberek. - De ki lesz; királyunk? - kérdezte egy cifra ruhás asszony. - Burderatubál! Burderatubál! - kiáltották egyszerre. - Mindig szükségünk van királyra? - kérdezte egy kisgyerek, de nem hallotta meg senki vékony hangocskáját. Burderatubál csendet intett, és így szólt: - Igen, Én leszek a királyotok, ahogy megálmodtam, de előtte még elmegyek világot látni, hogy bölcsességet tanuljak. Bízzatok bennem, és úgy éljetek, hogy arcotokat ne lophassa el soha senki! Másnap az ifjú király egy szál ruhában, ló nélkül, kezében hegedűvel nekiindult a világnak. Hajnal volt, a barnabőrű emberek még mély álomban kergették a boldogság csalóka madarát. Burderatubált nem búcsúztatta senki, csak a tábor szélén nyögdécselő Kartu fájdalmas zokogása. Ment, mendegélt a cigányok királya. Lábának nyomát elfújta a viharos északi szél, hírt sem adtak róla soha többé. A cigányok ma is visszavárják koronás királyukat. Ha ma nem jött, majd megjön holnapra - mondogatják, és újra töltik feketére égett pipájukat. 
Értékelés
★★★½
11 szavazat