A zacskóból kiszabadult és visszaparancsolt nóták

Részletek

Látogatás
5136
Értékelés
Star10Star10Star10Star00Star00
Szerkesztette
T. Aszódi Éva
Könyv címe
Mackó anyó dajkát keres
Kiadó
Móra könyvkiadó
Kiadás helye
Budapest
Kiadás éve
1973
Forrás helye
Norvég
Volt egyszer egy lány, és annak egy szegény, elvarázsolt sánta kiskutya volt a mátkája. De nagyon szerette, életét is kész örömest odaadta volna érte. Csak az az egy bántotta, hogy éjszaka, amikor a kiskutya leveti kutyabőrét, és emberi alakot ölt, sohase láthatja, mert szigorúan meg kellett ígérnie, hogy amikor alszik, gyertyát nem gyújt, nem nézi meg. A lány állta is a szavát, amíg egy éjszaka olyan erővel tá nem tört a kíváncsiság, hogy sehogy se tudta legyőzni. Titkon gyertyát gyújtott, rávilágított alvó kedvesére. Hát, uramfia - egy tündöklő szép ifjú fekszik ott az ágyban, olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de őrá nem! Ámde a lány még ki se gyönyörködte magát benne, felébredt az alvó; és szomorúan mondta: - Megválthattál volna a gonosz varázslattól, ha szavadat állod, amíg kitelik az idő. De így most téged is hatalmába kerít a gonosz vén banya, aki engem elvarázsolt, amiért nem akartam feleségül venni a lányát. Büntetésül a kíváncsiságodért el kell szegődnöd hozzá szolgálónak. Úgy is történt. Elbúcsúztak egymástól, és a lány beállt a boszorkányhoz szolgálónak. Az meg gyűlölte, ki akarta pusztítani a világból, és mindjárt első napon olyan nehéz munkát adott neki, hogy azt se tudta, hogy fogjon hozzá. Két nagy halom fonalat tett elébe, és megparancsolta, hogy sulykolja ki, mégpedig úgy, hogy ami fehér, az fekete legyen, a fekete meg fehér. A lány csak sírdogált ott a kamrájában, mi mást tehetett volna? Egyszer csak előtte áll egy gyönyörű szép ifjú. - Miért sírsz, kislány, mi a bánatod? - kérdezte nyájas szóval. - Hogyne sírnék - zokogta a lány, és elpanaszolta, milyen munkát szabott ki neki a gazdasszonya. - Én segítek neked - mondta a deli legény -, megteszem helyetted, amit a gazdasszonyod kíván, de csak úgy, ha a mátkám leszel. - Azt nem lehet - mondta a lány -, nem tudom elfelejteni az én sánta kiskutyámat. Annak fogadtam hűséget, hű maradok hozzá, még ha agyonver is a gazdasszony. No, megörült ezekre a szavakra a szépséges szép ifjú, majd kiugrott a szíve az örömtől, mert ő volt a sánta kiskutya, akinek a lány hűséget fogadott. Azt felelte: - Hát jó, most, már ha itt vagyok, kisulykolom a fonaladat. – Azzal fogta a sulykoló fát, háromszor rávert az egyik csomóra, aztán háromszor a másikra, és a lány lefekhetett aludni, mint aki jól végezte dolgát. Reggel bejött a kamrába a boszorka nagy garral. - No, elkészültél-e? - El - mondja a lány, és mutatja a két csomó fonalat. - Jól van, látom, ügyes lány vagy. De mára is adok ám munkát. Takarítsd ki az istállót úgy, hogy ragyogjon ott minden, mire én megnézem. A lány mindjárt nekifogott, sepert, talicskázott, sepert, talicskázott. Majd leszakadt már a két karja, de semmi látszatja nem volt a munkájának, mert ha egy talicska ganéjt kivitt, mire visszament, a tehenek két talicskára valót potyogtattak oda neki. Sírt keservesen, mi mást tehetett volna? Egyszer csak előtte ált a tegnapi szép ifjú. - Ha megígéred, hogy a mátkám leszel, segítek neked - mondja. De a lány megint csak azt felelte, hogy a sánta kiskutyát nem tudja elfelejteni, annak ígért hűséget. No, az ifjú is úgy tett, mint előtte való napon; ha már ott volt, elvégezte helyette a munkát. Valamit súgott a tehenek fülébe, és attól a pillanattól fogva nem rendetlenkedtek. A lány kiseperte az istállót, ragyogott a tisztaságtól minden zege-zuga. Jön a vén banya reggel, és kérdi: - No, elvégezted-e, amit rád bíztam? - El - felelte a lány. - Kisepertem az istállót. A banya látja a nagy tisztaságot, eszi a méreg, mert gyanakszik, hogy valaki segített neki, de nem szólhat semmit. - No, jó, ügyes lány vagy - mormogja. - Csak azt ne hidd, hogy most már heverhetsz. Lesz még egy harmadik munkád is. Férjhez adom a lányomat, ma este üljük meg a lakodalmat, és a lakodalmi nótákat neked kell elhoznod a nénémtől. Akár mindjárt indulhatsz is. Megy a lány az úton, mendegél, egyszer csak előtte áll a szép ifjú. Kérdi, hová igyekszik ilyen jókor reggel. - Lakodalmi nótákért küldött a gazdasszonyom a nénjéhez - mondja a lány. - No, ez nem könnyű feladat, a magad erejéből nem boldogulnál. De ha megígéred, hogy a mátkám leszel, kitanítlak, hogy és mint kell cselekedned. - Nem lehetek, a mátkád- mondja a lány -, mert nem tudom elfelejteni az én sánta kiskutyámat, akinek hűséget fogadtam. - Hát jó, nem bánom, megsegítlek, ha már itt vagyok - mondja az ifjú. És kitanította, mit hogyan tegyen, ha nem akar bajba kerülni. - Menj tovább ezen az úton, nemsokára egy tehenet látsz, azt fejd meg, igyál a friss tejből, amennyi jólesik, a maradékot öntsd a tehénke lábára, a sajtárt meg akaszd a szarvára. Atán egy kecskebakkal találkozol, azt nyírd meg, gyapját tedd szépen a lábához, az ollót akaszd szarvára. Ahogy továbbmész, egy kemencét látsz és mellette egy kenyeret. A kenyeret vesd be, a három kisült cipót meg, ami ott lesz, vidd magaddal. Később egy folyóhoz érsz, a folyón híd lesz, vesd le a cipődet, és mezítláb menj rajta, hogy ne dobogjon. Onnan már nincs messze a ház, ahová gazdasszonyod küldött. Három nagy kutyát látsz majd, az udvaron, vess oda mindeniknek egy-egy cipót, akkor nem bántanak. A pitvarban két öregasszony kézi malmot hajt, azoknak segíts őrölni. De mikor már a szobában leszel, és a vén banya ennivalóval kínál, egy falatot se egyél. A lány megköszönte a jó tanácsot, és mindent úgy tett, ahogy tanították. A szobában ott ült a vén banya, az ő gazdasszonyának a nénje, és színleg nyájas volt hozzá; egy borjúlábat adott neki, hogy egye meg. De ő ügyesen keblébe tette a borjúlábat, és a banyának így nem volt hatalma rajta; akarva, nem akarva, oda kellett, hogy adja neki, amit kért: a lakodalmi nótákat, zacskóba kötözve. A lány most már indult vissza, azt hitte, túl van a nehezén, de ahogy a pitvarba ér, a vén banya kikiált az asszonyoknak: - Zúzzátok agyon! Csakhogy azok nem fogadtak szót, azt mondták: - Mióta itt ülünk, és még eddig senki nem segített nekünk, csak ő, dehogy zúzzuk, dehogy zúzzuk agyon! A kutyáknak is hiába parancsolta, hogy tépjék szét, azt ugatták vissza neki: - Mióta itt vagyunk, és még eddig senki nem adott kenyeret nekünk, nem tépjük szét, dehogyis tépjük szét! Mire a hídhoz ért, sarkában volt a banya, lármázott, hadonászott, megparancsolta a hídnak, hogy nyíljon szét, és ejtse a folyóba. De az se fogadott szót: - Mióta itt vagyok, és még eddig senki nem kímélt úgy, mint ő, mezítláb ment rajtam, csak hogy ne dobogjon. Nem ejtem én, dehogy ejtem a folyóba! A kemencének is megparancsolta: - Kemence, égesd meg! De az így felelt: - Mióta itt vagyok, és még eddig senki a megkelt kenyeret belém nem vetette, három kisült cipóm el nem vette, csak ő. Dehogy égetem meg! - Kecske, ökleld agyon! - parancsolta a bakkecskének a banya, de az se fogadott szót, így mekegett vissza: - Mióta itt vagyok, és még eddig senki meg nem nyírt, a gyapjam lábamhoz nem tette, csak ő, nem öklelem, dehogy öklelem fel! A tehén se döfte agyon, hiába lármázott a boszorka. - Mióta itt vagyok, és még eddig senki nem bánt velem ilyen szépen, mint ő, megfejt, a tejemből ivott, és a maradékot lábamra öntötte. Dehogy döföm agyon! No, a lány hát épségben kikerült a sok veszedelemből, és már majdnem otthon volt. De akkor megszólaltak a lakodalmi nóták a zacskóban, egyre hangosabban szóltak, és valamennyi egyszerre, úgyhogy éktelen zsivajgás támadt. Ő meg kíváncsi volt, hiába, nem állhatta meg, hogy ki ne oldozza a zacskót. De jaj, mit látott! Ocsmánynál ocsmányabb varangyok, kígyók másztak ki belőle, egyik erre, másik arra, ahány annyifelé. Mire észbe kapott, üres volt a zacskó, és a kígyók, varangyok eltűntek a magas fűben. Megint nem volt mit tennie, sírt keservesen. Egyszer csak ott áll a deli legény, kérdi, mi a baja. És ő elpanaszol mindent. - Most mit csinálok, hogy állítok be a gazdasszonyomhoz üres zacskóval? Hiszen agyonver. - Légy a mátkám, akkor segítek rajtad - mondja az ifjú. - Azt nem lehet, nem tudom elfelejteni az én sánta kiskutyámat. Akkor inkább verjen agyon. No, a deli ifjú, ha már ott volt, annyit megtett, hogy lehajolt a földre a zacskóhoz, és elkiáltotta: - Zacskóba, nóták! Zacskóba, nóták! Amint ebből is látszik, ő is értett a varázsláshoz, csak jóra használta a tudományát, és nem rosszra, mint a vén banyák. A parancsszóra előmásztak, előugráltak a fű közül a kígyók, varangyok, gyíkok, és visszabújtak a helyükre, a legény meg gyorsan bekötötte a zacskó száját, és azt mondta a lánynak: - De most már úgy vigyázz ám rájuk, hogy másodszor nem tudom visszaparancsolni őket. Sokára-valahára mégis szerencsésen hazaért a lány. Gazdasszonyának első kérdése volt: - Elhoztad-e a lakodalmi nótákat? - El. Itt vannak a zacskóban. - Ügyes lány vagy, látom. Aztán megmondta neki, hogy estére lakodalmat tartanak, csak azt nem árulta el, hogy ki lesz a vőlegény. Mikor mát asztalnál ültek a vendégek, és a lány körülhordta a tálat, hát, uramfia, kit lát a menyasszony mellett, a díszhelyen? ! Ki mást, mint a deli ifjút, aki őt háromszor megsegítette. De mégse úgy lett minden, ahogyan a vénbanya akarta és kitervelte. Mert a lakodalom éjszakáján a vőlegény titkon otthagyta a rátukmált menyasszonyt, felébresztette a lányt, hogy szökjenek meg együtt. Most már az igazi arcát öltötte fel, megmondta, hogy ő volt a sánta kiskutya, akinek hűséget fogadott. - Kelj fel hamar, és meneküljünk innen, amíg nem késő! De semmit se vihetsz magaddal ebből a házból, csak néhány fenyőbugát, pár szem homokot és pár csepp vizet. Kiosontak az istállóba, kiválasztottak két jó lovat, és - uccu!- eliramodtak. De a boszorka hamar észrevette szökésüket, felverte a házat, és utánuk eredt a serege élén. Mérföldekre elhallatszott, ahogy döngött a föld a lábuk alatt. A szökevények is meghallották a dübörgést. Azt mondja a legény a lánynak: - Közel vannak már. Vesd hátra a fenyőbugákat! A lány úgy is tett, és abban a nyomban sűrű erdő nőtt a hátuk mögött, meg kellett, hogy álljanak az ördögfajzatok. De a vén banya nem ijedt meg, elkiáltotta magát: - No, ezt az akadályt félretakarítjuk! Nekiálltak fejszékkel, döntötték egyre-másra a nagy fákat, amíg utat vágtak maguknak az erdőn keresztül, és nyargalhattak tovább a szökevények után. Mikor már-már utolérték őket, azt mondja a legény a lánynak: - Most szórd el a homokszemeket! Abból a pár homokszemből olyan magas, vastag fal nőtt hirtelenében, hogy hosszú időre feltartóztatta az üldözőket, de végre mégis sikerült nyílást vágniuk, keresztülbújtak a falon. Mikor harmadszor is már-már sarkukban voltak, azt mondja a legény: - Cseppentsd el a vizet! - És abból a pár csepp vízből jókora nagy tó kerekedett mögöttük. A boszorka nem tudott okosabbat kitalálni, hazanyargalt, és ahány állat, tehén, birka, kecske, kutya, macska csak volt az udvarán, meg a cselédeit mind odahajtotta a tóhoz, hogy igyák ki. Ő maga elöl járt a jó példával, és annyi vizet ivott, hogy szétrepedt. - Megszabadítottál - mondta a deli ifjú a lánynak. - A boszorka halálával megtört a varázs. Most már az lehetek, aki vagyok, többet nem kell más alakot öltenem. Szülei házába vitte hűséges kedvesét, aki annyit szenvedett, küszködött érte, és akkor se hagyta cserben, amikor sánta kiskutya volt. Ott éldegéltek ezután sok-sok évig békességben, boldogságban.  
Értékelés
★★★
5 szavazat