Pengő
Részletek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Volt egyszer egy király, annak három fia. Ez a király a halála órájában meghagyta a fiainak,
hogy minden áldott nap új csizmát húzzanak fel, ne sajnálják a pénzt, mert ha szavát
megfogadják, bizony nem bánják meg. Meghal a király, nagy ceremóniával eltemetik, s a
királyfiak csakugyan mindennap új csizmát húztak. De két-három esztendő múlva úgy
leszegényedtek, hogy még az is alig volt, amit egyenek, nemhogy mindennap új csizmát
húzzanak a lábukra. Mondja az idősebb királyfi:
- Lássátok, lássátok, kár volt megfogadni az apánk szavát. Elkoldusodtunk mi is, el az ország
is, most már mit csinálunk?
- Igazad van - mondotta a középső királyfi -, bizony kár volt hallgatnunk az apánkra, elég lett
volna, ha mindennap szépen kifényesítettjük a csizmánkat, mindenki újnak hitte volna.
Azt mondja a legkisebb királyfi, akinek Pengő volt a neve:
- Ne panaszkodjatok, tudta édesapánk, hogy mit beszél. Ha el nem szegényedünk, itthon
maradunk egész életünkre, így legalább el kell mennünk valamerre, s látunk országot-világot.
Hát hiszen nem is tehettek egyebet, el kellett, hogy menjenek világgá. Ahogy kimentek a
városból, azt mondja a legidősebb királyfi:
- No, fiúk, én kilövöm a nyilamat, s ahol leesik a nyílvessző, ott hálunk meg. Kilövi a nyilat a
királyfi, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást mentek, akkor találták meg a nyilat rengeteg erdő
közepében. Ott leheveredtek, vacsoráltak, de a legidősebb királyfi azt mondta az öccseinek, ő
nem alszik el, strázsál az éjen, nehogy valaki megcsúfolja. Elalszik a két kisebb királyfi, az
idősebb meg fel s alá sétált, s hát egyszer csak jön egy rettentő nagy vadkan. Szörnyű nagy
agyarai voltak, mégpedig tiszta színarany agyarai. A királyfi kirántotta a kardját, megölte a
vadkant, az agyarát kirántotta, s eltette a tarisznyájába. Reggel felébrednek az öccsei, semmit
sem tudtak arról, hogy mi történt. A bátyjuk sem szólott, s mentek tovább. Most azt
határozták, hogy a középső királyfi lője ki a nyilát, s ahol az leesik, ott hálnak meg. Kilövi a
középső királyfi a nyilát, s három nap, három éjjel mentek, amíg a nyílvesszőt megtalálták.
Leülnek, vacsorálnak, a legidősebb s a legkisebb el is alszik, de a középső fennmaradt
strázsának. Alig szenderül el a két királyfi, lecsap a magas levegőégből egy szörnyű nagy
saskeselyű, rettenetes nagy szárnyával nekivág a királyfinak, de a királyfi hirtelen kirántotta a
kardját, s kettéhasította a saskeselyű fejét. Két gyönyörű ezüsttoll volt a saskeselyű két
szárnyában, ezt a királyfi kihúzta, tarisznyájába tette, s reggel, mikor a testvérei fölébredtek,
egy szót sem szólt, csak mentek tovább. Most már a legkisebb királyfi lőtte ki a nyilát.
Mentek is hét nap s hét éjjel megállás nélkül, amíg a nyilát megtalálták. Nagy tüzet raknak,
letelepednek, vacsoráznak, s vacsora után azt mondja Pengő:
- No, ma éjjel én strázsálok. A bátyjai nem akarták engedni, eleget mondták, hogy kicsi
legény ő még ahhoz, de Pengő azt mondta, nem gyerek ő már, s fennmaradt strázsának.
Amint járt fel s alá, egyszer valami szomorú éneket hall. "Vajon ki lehet, vajon mi lehet?" –
gondolja magában, s elindul a hang után. Megy, mendegél, s egy patakhoz ér, de abban alig
volt víz; ami kevés volt, az is állott benne. Ebben a száraz patakban fickándozott, vergelődött
egy aranyhalacska, ez énekelt olyan búsan, olyan bánatosan. Kérdi Pengő:
- Hát neked mi bajod van, aranyhalacska?
- Ó - mondja az aranyhalacska -, nagy bánatom van énnékem. Megáradott a patak, lesodort
ide, messze az én hazámtól, most meg elapadott, nem tudok visszaúszni, s így kell
elpusztulnom.
- De már azt nem engedem - mondotta Pengő, s fölvette az aranyhalacskát, s addig vitte a
patak mentén, amíg jó mély vizet nem talált. Ott szépen a vízbe eresztette.
Mondotta az aranyhalacska:
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, te jó fiú. Nesze, adok neked két aranypikkelyt,
tedd el jól. Ha bajba kerülsz, csak lehelj rájuk, s eljövök a segítségedre. Azzal a halacska nagy
vígan tovább úszott, Pengő is visszament a bátyjaihoz. Az ám, de mire visszaért, a tűz
elaludott. Megijedt Pengő, hogy mit gondolnak róla a bátyjai, ha felébrednek. Bizonyosan
nem strázsált, aludott ő is. Gyújtott volna tüzet; nem volt mivel, mit csináljon, merre
forduljon? Fölmászott egy magas fa tetejére, hátha lát valahol tüzet. Látott is valahol messze-
messze az erdőben, s ő bizony fogta magát, elindult abba az irányba. Alig indul el, szembe jő
vele az Éjfél. Köszönti illendőképpen.
- Adjon isten jó estét, öregapám! Álljon meg egy kicsit, az isten áldja meg, amíg tüzet hozok.
- Jaj, édes fiam - mondja az Éjfél -, amíg te azt megjárod, addig én hétszer megyek s hétszer
jövök, nem lehet nekem olyan sokáig várnom.
- Bizony, ha nem vár szépszerént, majd vár másként - mondotta a királyfi. Volt a zsebében
egy jó erős spárga, s azzal Éjfélnek mind a két kezét egy fához kötötte. Megy tovább, de egy
óra, kettő alig telik belé, jő szembe vele a Hajnal. Köszönti ezt is:
- Jó reggelt, húgomasszony!
- Adjon isten, te királyfi!
- Álljon meg lelkem, húgomasszony, míg amonnét tüzet hozok.
- Jaj, azt nem lehet - mondja a Hajnal. - Amíg te azt a nagy utat megjárod, hétszer megyek s
hétszer jövök én. Nem alhatnak az emberek olyan sokat egyfolytában.
- Bizony, ha meg nem vár, mindjárt meg is kötözöm, húgomasszony. - S megkötözte a Hajnalt
is egy fához. Most már mehetett bátran a királyfi. Meg nem állott, amíg ahhoz a nagy tűzhöz
nem ért. Látja messziről, hogy tizenkét óriás ül a tűz körül. Hej, gondolja magában, itt nem
kapok én tüzet szépszerével. Fogja a nyilát, odacéloz, s kilő egy égő szenet a tűzből. De
megint meggondolja magát, mégis elmegy oda. Ne mondják, hogy lopja a tüzet. Odamegy,
köszön illendőképpen, az óriások fogadják, jól megnézik tetőtől talpig, s kérdik tőle:
- Ugyan bizony, te lövéd-e ki a szenet a tüzünkből?
- Én lőttem ki - mondja Pengő -, de meggondoltam a dolgot, mégis idejöttem. Adjanak
kendtek egy darab égő szenet Isten nevében.
- Adunk mi jó szívvel - mondotta a legidősebb óriás -, hanem előbb forgasd meg a
pecsenyénket. Éppen ott sült a tűz felett egy ökör, nyársra húzva. Pengő megfogta a nyársat a
kisujjával, s úgy forgatta-pergette, akárcsak egy leány az orsót. Mikor jól megpirult az ökör,
mondotta Pengő:
- De már most csakugyan adjanak tüzet, mert sietős az utam nagyon.
- Várj csak egy kicsit - mondja az öreg óriás -, látod-e amott azt a fekete várat? Annak a falán
van egy kakas, azt elébb lődd le, akkor aztán adunk tüzet. Célba veszi Pengő a kakast, s úgy
lőtte le, hogy egyszeriben lefordult a vár faláról. Hej, istenem, az óriások nem tudták, hogy
mit csináljanak nagy örömükben.
- Hát ennek ugyan mit tudnak kendtek örülni? - kérdezte Pengő.
- Hm - mondja az öreg óriás -, mindjárt megtudod. Tudd meg, fiam, hogy mi a bakarasznyi
ember szolgái vagyunk. Nekünk kell bevenni azt a várat. Abban a várban lakik a fekete király
s annak három szép eladó leánya. A bakarasznyi ember feleségül akarja venni a legidősebb
királykisasszonyt, a középsőt meg az idősebb fiának szánta, aki saskeselyű képében szokott
járni, a legkisebb királykisasszonyt pedig a legkisebbik fiának, aki vadkan képében jár.
Hiszen rég bevettük volna mi ezt a várat, hanem az a huncut kakas mindig felébresztette a
kukorékolásával a katonákat. No, többet nem ébreszti fel. Hanem azért neked velünk kell
jönnöd. A vár falában van egy lyuk, azon bebújsz, aztán kinyitod a kaput. A királyfi nem szólt
semmit, mit volt mit tenni, ment az óriásokkal, szépen bebújt a lyukon, hanem mikor benn
volt a várban, visszaszólt az óriásoknak:
- A kaput nem tudom kinyitni. Már ahogy tudtok, úgy jöjjetek utánam, különben kint
maradtok. Mit csináljanak az óriások. Ha bőrüket ott hagyják is, mégiscsak rászánták
magukat. Sorjában bújtak keresztül a lyukon, s amint az első bedugta a fejét, Pengő lecsapta a
kardjával, a testét meg utánarántotta, s így tovább mind a tizenkettőnek levágta a fejét. Akkor
fölment szépen a palotába, lábujjhegyen végigment a szobákon, s hát a három
királykisasszony mind más-más szobában alszik. A legidősebb királykisasszony szobájában
egy egész meg egy félig leégett gyertya volt. Az egész gyertyát meggyújtotta, a félig leégettet
a zsebébe tette. Aztán ment a középső királykisasszony szobájába, annak az aranyrojtos
selyemkendőjét vette el. Ment a legkisebb királykisasszony szobájába, de már annak a gyűrűt
húzta le az ujjáról. Azzal szépen kiment a szobából, el az óriások tűzéhez, fölkapott egy darab
égő üszköt, s szaladott vissza a bátyjaihoz. Amint ment visszafelé, eloldotta a Hajnalt.
- No, most mehet, húgomasszony, szerencsés utat! Aztán eloldotta az Éjfélt.
- Menjen kend is, bátyámuram, Isten hírével, eleget aludtak az emberek! Mire kivirradott, s a
testvérei fölébredtek, csak úgy ropogott-pattogott a tűz. De egy árva szó nem sok, annyit sem
szólt arról a bátyjainak, hogy hol s merre járt, s hogy milyen sokáig aludtak. Hát jól van,
továbbment a három királyfi, mentek hetedhét ország ellen. Egyszer betértek egy kocsmába.
Hej, sok vendége volt annak a kocsmának, alig fértek el benne az emberek. De nem is csoda,
mert itt minden utas annyit ehetett-ihatott, amennyi belefért, s egy árva krajcárt sem kelletett
fizetni. Az volt a fizetés, hogy aki ide betért, s evett-ivott, mielőtt elment, el kellett hogy
mondja a maga történetét. Azám, ti nem is gondoljátok, hogy ki lehetett a kocsmáros. Ez a
kocsmáros az a király volt, akinek a várát az óriások be akarták venni. Mióta Pengő megölte
az óriásokat, mindenfelé kurrentáltatta a király, hogy ki lehet az a derék vitéz ember, aki az
óriásokat megölte, de senki sem állott elé. Kocsmát nyitott, úgy akarta megtudni az igazságot.
No, bemennek a királyfik ebbe a kocsmába, jól esznek-isznak. Hordják a bort a
királykisasszonyok, kínálják a dali szép legényeket, aztán Pengő elkezd beszélni, de még felét
sem mondta el a történetének, int a király a legidősebb lányának, az eltűnik, s hát egy kicsi
idő múlva megáll a kocsma előtt négy aranyos-bársonyos hintó. Mind a négy hintó elé hat ló
volt fogva.
- No - mondja a király -, csak azt akartam megtudni, édes fiam, hogy ki ölte meg az óriásokat.
A fiaim vagytok mind a hárman. Gyertek velem a váramba, s még ma megtartjuk a
lakodalmat. - Beleülnek a hintóba párosával, hazavágtatnak a fekete várba, hívatnak három
papot, összeesketik a fiatalokat, lett nagy dínomdánom, lakodalom, folyt a bor Hencidától
Boncidáig, nem volt vége a hejehujának hét álló hónapig.
- Lássátok, lássátok - mondotta Pengő a bátyjainak -, mégis javunkat akarta az édesapánk,
mert különben nem láttunk volna országot-világot, s tán hírét sem halljuk ennek a három szép
leánynak.
- Igazad van - mondották az idősebb királyfik -, javunkat akarta az édesapánk. Hanem most
már illendő volna, hogy megnézzük a mi országunkat is.
- Jó lesz biz' a - mondják az öccsei, s mindjárt megegyeznek, hogy indulnak haza, hadd
lássák, nem szökött-e el még az országuk. Befogatott a király három hintóba, s indultak haza
mind a hárman, s vitték magukkal a feleségüket is. Az első kocsiban a legidősebb királyfi ült,
s egyszer csak látja, hogy az út közepén a nagy sárban egy bakarasznyi ember vergelődik.
Kéri a bakarasznyi ember:
- Húzz ki a sárból, te királyfi, bizony megszolgálom! Mondta a királyfi:
- Nem húzlak én, minek mentél bele - s azzal továbbhajtott. Jön utána a középső királyfi, azt
is megszólítja a bakarasznyi ember, de a középső királyfi sem húzta ki. Hanem a legkisebb
királyfi, az már megállíttatta a hintaját, leszállott, kihúzta a bakarasznyi embert a sárból, még
fel is ültette a hintóba. Hát egyszerre, uramteremtőm, mi történt! A bakarasznyi ember
megragadta a királyfi feleségét, belecsavarta a hétrőfös szakállába, s úgy eltűnt vele, mintha a
föld nyelte volna el. Hej, istenem, nagy búbánat nehezedett a királyfi szívére. Mondotta a
bátyjainak:
- Ti csak menjetek haza, mert én addig meg nem nyugszom, amíg a feleségemet meg nem
találom. Visszaküldötte a hintót az apósához, s elindult gyalog. Ment hetedhét ország ellen.
Amint megy, mendegél, egy patakhoz ér, s eszébe jut az aranyhalacska, hátha ez tudna
segíteni rajta. Előveszi a két arany halpénzt, ráfuvint, s abban a pillanatban ott volt az
aranyhalacska, s kérdezte:
- Mit parancsolsz, édes gazdám? Mondja Pengő:
- A bakarasznyi ember elragadta a feleségemet, ugyan bizony nem tudnád-e megmondani, hol
s merre lehet? Feleli az aranyhalacska:
- Én nem tudom megmondani, de azon a hegyen túl, látod-e, van egy bölcs ember, az három
dolgon kívül mindent tud ezen a világon, s talán meg tudja mondani, hol van a feleséged.
Elment Pengő királyfi, s addig meg sem állott, amíg a bölcs emberhez nem ért. Ott ült a bölcs
ember egy nagy sziklának a tetején, lelógott hosszú fehér szakálla. Köszönti Pengő
illendőképpen, s elémondja, hogy miben jár.
- Tudom, ha nem is mondod - szólt a bölcs ember -, de ha meg akarod kapni a feleségedet,
előbb te segíts rajtam. Kerek száz esztendeje, hogy ezen a sziklán ülök, s nem tudok felkelni,
mert a mátkám a gyűrűjével együtt elveszett. Ha megtalálod a mátkámat s a gyűrűjét, akkor te
is megkapod a feleségedet. Kérdezte Pengő:
- Hát hol találom én meg a te mátkádat?
- Hej, fiam - felelte a bölcs -, hiszen éppen azt nem tudom, hogy hol van. Mert tudd meg,
hogy csak három dolog van a világon, amit én nem tudok, s ez éppen a közül a három közül
való. Visszament Pengő nagy búsan az aranyhalacskához, s elpanaszolja, hogy mivel fogadta
őt a bölcs ember.
- Csak ne búsulj! - mondja az aranyhalacska. - A bölcs ember mátkája a gyémántvárban van.
Meríts egy palack vizet, tégy bele engem, s vígy magaddal, majd visszaszerezzük a bölcs
ember mátkáját. Elindul Pengő királyfi. Megy hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön
keresztül, egyszerre csak megérkezik a gyémánt várhoz. Azt mondja az aranyhalacska:
- No, te királyfi, jól megjegyezd, hogy ebben a várban minden fekete, még étellel is csak
fekete étellel kínálnak. De te, akármit csináljanak veled, akárhogy megkínozzanak, egyebet el
ne fogadj fehér ételnél. Bemegy Pengő a gyémántvárba, hát belől olyan fekete, mint a korom.
Feketék a falak, feketék a garádicsok, az ablakok; megy a szobákba, azok is mind feketék.
Jönnek a szolgák, fekete az arcuk, fekete a ruhájuk. Aztán asztalt terítenek, fekete abrosszal,
fekete tálakkal. Hozták az ételeket, kínálták Pengőt, egyék. De Pengő semmihez sem nyúlt,
mert minden étel fekete volt. Akkor egyszerre csak megtelt a szoba fekete emberekkel s
asszonyokkal, s úgy megverték Pengőt, hogy elnyúlt a földön. Második nap éppen így járt.
Hiába erőltették, hiába kínozták, hozzá nem nyúlt az ételekhez. Elkövetkezik a harmadik nap,
s hát megfehéredtek mind a szobák, fehér ruhás emberek s asszonyok jöttek a szobába, fehér
abrosszal terítettek asztalt, csupa fehér ételeket hoztak, s énekeltek Pengőnek szebbnél szebb
nótákat. De most már Pengő is evett mindenből, amennyi csak belefért. Mondja reggel az
aranyhalacska Pengőnek:
- No, a próbát jól kiállottad. Most menj le az istállóba, ottan találsz négy fekete paripát. Ez a
négy paripa négy leány. Egy a bölcs ember mátkája, egy a farkas-, egy a sas- s egy a
hollókirályé. Ezt a négy leányt az a vén boszorkány rabolta el, akié ez a gyémántvár. Mert úgy
tudd meg, ennek a vén a boszorkánynak abban telik kedve, hogy mátkás leányokat rabol,
azokat lovakká változtatja, hintó elé fogja, mikor jól lejárta őket, vízbe fullasztja, s megint
más lányokat szerez helyettök. Majd az istállóban meglátod a vén boszorkányt darázs
képében. Hol az egyik, hol a másik ló hátára száll. De te csak végy egy ostort a kezedbe,
csapkodj a lovakra, s ha meg is kínozod szegényeket, addig csapkodj, amíg a darázst el nem
találod. Úgy tett Pengő, amint a halacska tanácsolta. Lement az istállóba egy jó szíjostorral,
elkezdette csapkodni a lovakat, hogy azok fájdalmukban mind felrúgták a padlást, nagyokat
nyerítettek: hanem egyszer eltalálta a darázst is; lefordult egy ló hátáról, abban a pillanatban
vénasszonnyá változott, nagy sivalkodással kiszaladt az istállóból, s úgy elszaladt, hogy talán
meg sem állt a világ végéig. Hát, uramteremtőm, amint a banya kiszaladt az istállóból, a négy
ló meg gyönyörűséges szép négy leánnyá változott. Pengő mindjárt indult a négy leánnyal, s
vitte őket a bölcs emberhez. Megérkeznek a sziklához, föl akar kelni a bölcs ember, s hát nem
tud felkelni, pedig ott volt a mátkája előtte.
- Hát a gyűrűt nem hoztátok el? - kérdezte a bölcs ember.
- Jaj, istenem - sírt a leány -, azt a vén boszorkány elvette tőlem, s magával vitte.
Gondolkozott egy keveset a bölcs ember, s mondta:
- Azt már tudom, hogy a földön nincs a gyűrű, mert ha ott volna, tudnom kellene. Hát vagy a
levegőben, vagy a vízben van. Eközben odaérkezett a farkas-, a sas- meg a hollókirály is a
mátkájukért, s a sas- meg a hollókirály mondotta:
- No, annyit mi is mondhatunk, hogy a levegőben nincs a gyűrű, mert különben tudnunk
kellene róla. Megszólal az aranyhalacska:
- Akkor bizonyosan a tengerben van. Egyszeriben összehítta a halakat mind, s kérdezte, hogy
nem láttak-e egy mátkagyűrűt. Mind azt felelték, hogy ők nem láttak.
- Mind itt vagytok-e? - kérdezte az aranyhalacska.
- A sánta csuka még nincs itt - felelték a többiek.
Hát egyszer jön a sánta csuka is. Ráförmed az aranyhalacska:
- Hát te hol voltál, hol késtél meg?! Mondja a sánta csuka:
- Én bizony egy gyűrűt találtam a tengerben, s azt beittam a kocsmában.
- Ilyen-olyan teremtette - kiáltott az aranyhalacska -, mindjárt visszahozd azt a gyűrűt!
A sánta csuka nagy dérrel-dúrral elinalt, visszahozta az aranygyűrűt, odaadták a bölcs
embernek, s ím az abban a pillanatban felállott, s mondta Pengőnek:
- A te feleséged a tenger kilencvenkilencedik szigetén van abakarasznyi embernél. Eredj oda,
ott megtalálod, s ha igazán szeret, majd kitudja a bakarasznyi embertől, hogy miben van a
szörnyű nagy ereje, mert szörnyű nagy ereje van. Akkor aztán elhozhatod a feleségedet.
Az aranyhalacska mindjárt elészólított egy nagy cethalat, Pengő a hátára ült, s úgy úszott a
kilencvenkilencedik szigethez. Hát amint odaérkezik, s kilép a szigetre, éppen ott sétál a
felesége. Ölelik-csókolják egymást, de mikor vége volt ölelésnek, csókolásnak, azt mondja az
asszony nagy búsan:
- Hiába fáradtál ide, édes uram, nem tudsz megszabadítani a bakarasznyi embertől, mert
szörnyű nagy ereje van, s én meg nem tudom, hogy miben tartogatja. A bakarasznyi ember
éppen a déli álmát aludta. Mondta az asszony Pengőnek, csak bújjon el valahová, majd mégis
megpróbálja, hátha mézesmázos szavakkal kiveszi belőle a titkot. Fölmegy a királyné a
palotába, éppen akkor ébredett fel a bakarasznyi ember, odamegy az asszony hozzá, simogatja
a hétrőfös szakállát, cirógatja az arcát, s mondja:
- Látod, látod, mindig mondod, hogy így meg úgy szeretsz engem, de én nem hiszek neked.
- Hát azt én mivel tudjam bebizonyítani? - kérdi a bakarasznyi ember.
- Mivel-e? Azzal, ha megmondanád, hol tartogatod az erődet, legalább én is vigyáznék reá.
Nagyot kacagott a bakarasznyi ember.
- Hát megmondom neked. Ott van ni, az ajtó mellett, abban a darab fában.
- Jaj, istenem, hát hogy lehet ott tartani? Hátha valaki elvinné! - mondotta az asszony. Azzal
fölkapta a fát, s bezárta az almáriumban. A bakarasznyi ember nagyot kacagott.
- No, látod-e, elbolondítottalak, mert nem a fában van az erőm, hanem abban a seprűben, ni!
- Bizony, ha abban van, akkor azt is elzárom - s elzárta az almáriumba.
A bakarasznyi ember még nagyobbat kacagott.
- Látod-e, megint elbolondítottalak, mert nem a seprűben van az erőm, hanem a piszkafában.
Az asszony szépen felvette a piszkafát, kendőbe takargatta, s úgy zárta el az almáriumba.
Azt mondta akkor a bakarasznyi ember:
- No, most már látom, hogy igazán szeretsz. Hát tudd meg, hogy sem abban a fában, sem a
seprűben, sem a piszkafában nincs az én erőm. Ott van az én erőm messze innét az erdőben,
aranyszarvasban. Ez az aranyszarvas, amikor én alszom, mindig lejár inni az aranypatakba.
Ha valaki meglőné, egy bárány szöknék ki belőle. Akkor ebben lenne az erőm. A bárányt ha
meglőnék, kirepülne belőle egy aranykacsa. Aranykacsát ha meglőnék, abból kiszállana egy
aranybogár, s ha ezt el nem pusztítanák, ebben megmaradna az erőm, de ha ezt is elpusztítják,
akkor az én erőmnek vége. Hiszen csak azt várta az asszony, hogy elaludjék a bakarasznyi
ember. Mindjárt kisurrant a palotából, szaladott Pengőhöz, s töviről hegyire elmondotta neki,
amit a bakarasznyi embertől hallott. Megy Pengő az erdőbe, s amint megy, mendegél, meglát
egy farkast; meg akarja lőni, de a farkas megszólal:
- Ne ölj meg, királyfi, mert engem a farkaskirály küldött a te segítségedre!
Megy tovább Pengő, s egyszer csak a feje fölött egy sas repül el. Veszi a nyilát, megcélozza,
de a sas megszólalt:
- Ne lőj meg, királyfi, mert én tereád vártam itt! A saskirály küldött a segítségedre. Jól van,
nem lövi meg, hogy lőtte volna meg? Megy tovább Pengő királyfi, s hát egy holló repül feléje.
Célba veszi azt is, de a holló is megszólalt:
- Ne lőj meg, királyfi, mert engem a hollókirály küldött a te segítségedre.
Pengő nem lőtte meg a hollót, hanem ment egyenesen az aranypatakhoz. Ott meghúzódott egy
bokor mögé, s várta az aranyszarvast. Hát egyszer jön az aranyszarvas, hegyezi a fülét, néz
erre, néz arra, s hogy nem látott senkit, belemegy a patakba. Úszott benne fel s alá, fürdette
magát, s akkor Pengő szépen célba vette a nyilával, lelőtte. Szalad oda Pengő, hogy megfogja
az aranyszarvast, de már abban a szempillantásban ki is ugrott belőle az aranybárány. Uccu,
ott volt a farkas, nekiszökött a báránynak, szétszaggatta. A bárányból kiröppent az
aranykacsa, de arra lecsapott a sas, összetépte. Aranykacsából kiszállott az aranybogár, de azt
meg a holló fogta meg. Szépen odavitte Pengőnek, s Pengő a zsebkendőjébe kötötte a bogarat,
úgy vitte a bakarasznyi ember palotájába. Fölmegy Pengő a palotába, mondja nagy örömmel a
feleségének, hogy megvan a bakarasznyi ember ereje. Hát arra a szóra támolyog ki a szobából
a bakarasznyi ember is, s mondja Pengőnek:
- Megfogád az erőmet, királyfi, de ha visszaadod, cserébe neked adom minden vagyonomat.
Mondotta Pengő:
- Nem kell a vagyonod, s nem is hiszek a szavadnak, mert te jóért rosszal fizettél nekem.
Azzal a bogarat beledobta tűzbe, porrá égett, s ím halljatok csudát, szemük láttára porrá s
hamuvá lett a bakarasznyi ember is.
- No, feleség - mondotta Pengő -, most már kettőnké a világ. S mentek haza az asszony
apjához. Csaptak nagy lakodalmat, meghítták rá a bölcs embert, a saskirályt, a hollókirályt, a
farkaskirályt, Pengő királyfi két bátyját, s hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, folyt a bor
Hencidától Boncidáig. Lakodalom után a király Pengőnek adta egész országát, s még ma is
élnek, ha meg nem haltak.