Mióta görcsös a gerenda?
Egyszer, jó régen a názáreti ács fia, Jézus meg Szent Péter a földön jártak világot
látni. Ballagnak a Maros mentén, mentek egész nap, nagyon elfáradtak.
Estére odaértek egy révjáróbeli csárdához, szállást kértek éjszakára. A kocsmáros az ivóbeli kármentőn (a söntést az ivótól elválasztó farács) kívül tudott helyet adni nekik. A vándorok nem válogattak. Jobbnak vélték, mintha az árokparton vetnének maguknak ágyat, s a csillagos éggel takaródznának. Lefeküdtek egymás mellé a falócára. Péter kívül, Jézus belől.
Éppen álomba koppant a szemük, amikor nagy zsivajgással jókedvű embercsapat vetődött a kocsmába. Enni, inni kértek. Lerakták szekercéiket, keresztvágó fűrészeiket.
Amíg főtt a vacsora, elosztozkodtak a keresményen. Éppen valami híres-nevezetes épülettel készültek el. Több kalapra való pénzen testvériesültek.
Amikorra elosztozkodtak, a vacsora is elkészült. Az ácslegények nekiízeledtek az evésnek, egy szavukat nem lehetett hallani. A két útivándor meg észrevétlen szunyókált a kármentő melletti lócán.
Hanem ahogy a borital is az asztalukra kerül, megjött újra a mesterek szava. A kocsma egyre hangosabb lett, Péter megébredt, szúrósan kezdett nézdegélni a mulatozók felé. Azok a boritallal meg a nótáikkal voltak elfoglalva, oda se hederítettek az aluvókra. Péter nem tudta becsukni a szemét. Forgolódott, egyre mérgesebben nézett az ácsokra.
Volt az ácsok között egy érzékenyebb szívű legény. Önérzetes, híres aranykezű messze földön. Ha ő tetőt kötött, azt a legnagyobb vihar ki nem kezdte, ha szélmalmot épített, a vitorla minden porcikájával fogta a szelet, még a szellőcskéket is segítségül hívta.
Az ácslegény nem szívelte, hogy az ismeretlen utas szemrehányással nézi mulatozásukat. Mondja is a társainak, hogy ugyanvalóst meg kellene figyelmeztetni ezt a vándort, hogy ne a csúnya szemével nézzen rájuk, hanem a szebbikkel. Meg is figyelmeztették. Odamentek, jól oldalba verték Pétert.
Ahogy Pétert helybenhagyták, mulatoztak tovább, a figyelmük egészen elfordult a jámbor utasokról.
Ezalatt Péter, félve, hogy újra megkapja a magáét, kéredzkedett Jézusnál, hogy feküdhessen ő a fal felől.
Az ácsok mulatoztak, de az érzelmes ácslegényben megszólalt a lelkiismeret, hogy a két utas közül csak a külsőt döngették el. Ez nem igazságos!
Szólt a társainak, hogy adjanak már a belsőnek is! Így hát megint Péteren verték el a haragszomrádot.
Amikor másnap a vándorok elindultak, Péter nagyon mérges volt az ácsokra. Mondta Jézusnak, ezeknek örök emléket kellene hagyni, amiért kétszer elpüfölték.
- Teremts olyan csomót a fában, hogy vasból legyen. Amikor az ács faragja a gerendát, a szeme is szikrát hányjon!
- Nem lehet azt, Péter! - gondolkozott el Jézus. - Ha az ácsok idejüket a szekerceköszörüléssel töltik, akkor nem haladnak a munkában. Ha nem haladnak, nem is keresnek. Ha nem keresnek, hogy tartják el népes családjukat?
De Péterben nagyon dolgozott az ácsok elleni indulat. Hajtogatta, hogy olyat kell tenni, amitől minden ácsok ija-fija megemlegeti, hogy egyszer eldöngették Szent Pétert egy Maros menti révjáró kocsmában.
Azóta a fában minden ághely olyan kemény, hogy az ácsok szekercéi szikrát vetnek benne. Azelőtt úgy járt a fában a szekerce, mint kés a vajban.
szerk. Tóth Béla
Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó
Budapest - 1984