Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy nagy tenger. Abban a nagy tengerben volt egy nagy hal. Annak zápfogára volt írva ez a mese: Élt egy öreg király, volt neki három fia. A legidősebb volt Zoltán, a középső Árpád, a legkisebb Győző. Az öreg király már megunta fején hordozni a koronát, feltette magában, hogy a legidősebb fiának, Zoltánnak átadja a királyságot. De Zoltán nem fogadta el. Azt mondta, osszák az országot három részre, hogy a testvérei is királyok lehessenek, mint ő. Ebbe azonban a főurak nem mentek bele. Összehívatták az országgyűlést, hogy határozzák el, mi legyen. De ezek sem tudtak dönteni. Volt köztük egy öregúr, az felállt, és azt mondta: - Mondok én egyet, kettő legyen belőle. Menjenek a királyfiak világgá, s aki a legbecsesebb találmányt hozza az országba, azé lesz a királyi hatalom. Ebbe a királyfiak is beleegyeztek. Még azon a napon útnak indultak. Egy erdőben megesteledtek. Azt mondja Zoltán: - Fiúk, itt meghálunk! - és azonnal nekiláttak rőzsét vágni; gallyból csináltak ágyat. Amint a gallyat vágták, észrevették, hogy a szél kidöntött egy fiatal hársfát. Karjukkal lyukat vájtak, és visszaültették. Kalapjukban még vizet is hordtak rá, hogy minél hamarabb megüdüljön. Lepihentek, mert nagyon elfáradtak. Hamarosan el is aludtak. Éjféltájban egyszerre csak nagy fényesség fogta őket körül. Megijedtek, de akkor szózatot hallottak: - Ne féljetek tőlem, én ennek az erdőnek a remetéje vagyok. Mivel, egy hársfámat a vesztétől megmentettétek, jöjjetek hozzám, az én házamhoz, és reggelig ott pihenjetek. És az öreg remete elvezette őket. Volt egy háromemeletes kastélya az erdőben. Mindegyik fiúnak külön ágyat adott egy szobában. A királyfiak szépen elaludtak. Reggel, mikor felébredtek, a nap jól fenn volt az égen. Ahogy szétnéztek, észrevettek a falon egy képet. Három lánynak az arcképe volt. Hát ahogy ránéztek, nem bírták többet levenni róla a szemüket. Az egyik volt az aranyruhás lány, a másik az ezüstruhás lány, a harmadik az ólomszínű ruhás lány. Az aranyruhás Zoltánnak tetszett meg nagyon, az ezüstruhás árpádnak, az ólomszínű ruhás pedig Győzőnek. És azt mondták hogy bárhol legyenek ezek a lányok, de ők fel fogják keresni őket. És már akartak is indulni. Győző visszatartotta őket: - Bátyáim, várjuk meg a házigazdát, majd útbaigazít. Talán rokona is neki ez a három lány. Tíz óra tájban megjött az öreg remete. Látta, hogyan bámulják a képet. Annyira el voltak foglalva a nézésében, hogy nem is vették észre az öreg jöttét. Azt mondja a remete: - Mit bámultok, fiúk? Úgysem érhetitek el őket soha! Mert nem ember de még madár sem jár ott, ahol ezek laknak. Erre a királyfiak azt mondják: - Igazíts útba bennünket! Ha életünkbe kerül is, megkeressük őket! Azt feleli erre az öregember: - Jól van, útba igazítlak benneteket, de tudom, hogy nem jöttök többé vissza. De ők azt mondták, ne törődjön vele, akármi is történik. Õk elmennek ahhoz a három lányhoz. - No, jól van - mondja az öreg -, látom, hogy nagyon beléjük vagytok bolondulva. Hát akkor jöjjön velem először a legidősebb: Zoltán. Azt mondja most már annak: - Ide hallgass, fiam! Elmégy egyenesen napnyugatnak. Mikor a nap lenyugszik, odaérsz egy patakhoz; azon menj végig. Eljutsz majd egy hídhoz. Ha odajutsz, végy fel a vízből egy kavicsot, és karcold meg vele a kezedet. Csöppents három csöpp vért a vízbe, és mondd, hogy “nyíljon meg előttem az út az aranylányhoz”. Az út majd megnyílik; aranylépcső visz fel. De mikor felérsz, lesz ott egy aranyajtó meg egy faajtó. Először a faajtón menj be. Találsz ott egy aranyüveget. Azt az aranyüveget hozd ki. Aztán menj be az aranyajtón. Az aranyüvegből azt a tündérlányt locsold le, és akkor tied lesz a tündéri hatalom. Megértettél? Mondja a királyfi, hogy meg. - Akkor hát menj, és járj szerencsével! Zoltán elindult. Mire a nap lement, odaért a patakhoz. Végigment a patak partján, odaért a hídhoz. Mondja: - Nyíljon meg előttem az út az aranylányhoz! De bizony az út nem nyílott meg. Akkor jutott eszébe, hogy a kezét meg kell karcolni a kaviccsal, és három cseppet bele kell eresztenie a vízbe. Azonnal lehajolt, felvett egy kavicsot, megkarcolta a kezét, három csepp vért belehullajtott a vízbe. Akkor mondta megint: - Nyíljon meg előttem az út az aranylányhoz! Az út megnyílt, s ő felment a lépcsőkön. De a faajtót bizony nem vette figyelembe, hanem egyenesen bement az aranyajtón. Amikor bement, a tündérlány ott ült a királyi széken, arany trónuson, és azt mondja: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél föld alatti rabságomból! Jöjj közelebb, ülj királyi trónusomra! Zoltán máris rohant volna, de a lány megérintette aranypálcájával, s azonnal aranyoszloppá változtatta. Így tehát Zoltán nem tért vissza. Az öreg remete mindennap várta, de csak nem jött. A testvérei is már-már nyugtalankodtak. Szerettek volna már ők is menni, de az öreg nem eresztette őket. Azt mondta nekik: - Ne menjetek el, bátyátok odaveszett, ti is odavesztek! De Árpádnak nem volt maradása, azt mondta, nem törődik vele, akármi lesz, de ő megy. Erre azt mondta az öreg: - Ha ennyire elfogott a vágyakozás, hát gyere, téged is útbaigazítlak. De azt megmondom, hogy nagyon vigyázz! Kimentek a házból, s kint azt mondta neki az öreg: - Menj, fiam, egyenesen délnek. Éppen délben odaérsz egy nagy dombra; lesz ott egy nagy bükkfa. A bükkfához lesz támasztva egy ezüstpálca. Avval a pálcával érintsd meg a földet, s az megnyílik. Ott menj. Találsz majd ott egy ezüstkunyhót és egy ezüst orgonabokrot. Az ezüst orgonabokron egy ezüstkalitkában egy ezüstmadár énekel. Először az ezüstmadarat vedd ki, úgy menj be az ezüstajtón. Ott lesz az ezüstlány, ül a királyi széken. De tépj ki először is az ezüstmadárból egy tollat. Dobd a tündérlányra, akkor a tündéri hatalom a tied lesz. Megértettél, fiam? - Meg. - No, akkor menj, és járj szerencsével! De vigyázz, úgy ne járj, mint a bátyád! A királyfi elment, éppen délben ért a dombra, ott volt az ezüstpálca. Megérintette a földet, és az megnyílt. Ahogy ment lefelé, észrevette ő is mindjárt az ezüstkunyhót, de az ezüst orgonabokrot ő is figyelmen kívül hagyta. Bement az ezüstkunyhóba, látta, hogy ott van a tündérlány. Az is mindjárt azt mondta: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél a föld alatti rabságból. Jöjj közelebb, ölelj meg! Nosza megörült a legény, a lányhoz sietett. Az pedig megérintette az ezüstpálcájával, és ezüstoszloppá változtatta. Tehát ez a fiú sem tért vissza. Az öreg már számolta a napokat; elmúlt megint hét, nyolc nap, s nem tért vissza egyik fiú sem. De akkor már Győzőnek sem volt maradása; egyre könyörgött az öregnek, hogy igazítsa útba. De az öreg azt mondta: - Ne menj, fiam; bátyáid odavesztek, te is odaveszel! Erre azonban a fiú azt felelte: - Miért hívnának Győzőnek, ha én nem győznék! Azt mondta erre az öreg: - Jól van, fiam! Téged is elbocsátlak, de azt megmondom, jobban vigyázz, mint a bátyáid. Menj egyenesen északnak, a fák mohos oldala megmutatja az utat. Reggel, mikor a nap felkel, odaérsz egy mély gödörbe. Lesz ott egy acélkunyhó és egy szalmakunyhó. De először a szalmakunyhóba menj be. Lesz ott egy acélkard. Vedd magadhoz, és azzal menj be az acélajtón, és a tündérlány kezéből vágd ki a kardot. A tündéri hatalom így a tiéd lesz. Megértettél? A fiú bólintott. - Hát akkor menj, és járj szerencsével! Győző elindult. Amikor a nap felkelt, odaért abba a mély gödörbe. Észrevette mindjárt a szalmakunyhót és az acélkunyhót. De először a szalmakunyhóba ment be. Kihozta az acélkardot. Akkor bement az acélkunyhóba. Ott volt a tündérlány, kezében a kard, ott ült a királyi széken. Azt mondja a lány: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél föld alatti rabságomból. Jöjj közelebb, csókolj meg! De Győző erre azt mondta: - Hadd lássam előbb, hogy a kardok hogyan csókolóznak! Akkor a királylány föltartotta kezében a kardot, de Győző úgy kivágta belőle, hogy kettétört. Aztán minden eltűnt körülöttük, sík réten álltak. Megölelték egymást a tündérlánnyal, és örök hűséget fogadtak egymásnak. Aztán Győző érdeklődött a bátyjai után. A lány tudta, hol vannak. Azt mondta: - Elmegyünk, és őket is felszabadítjuk a varázslat alól. Elmentek, s odaértek a patakhoz. Győző továbbment, és odaért a hídhoz. Felvett egy kavicsot, megkarcolta a kezét, három csepp vért belehullatott a vízbe, s mondta: - Nyíljon meg előttem az út az aranylányhoz! Az út megnyílt, Győző felment az aranylépcsőn, és bement az aranyajtón. Ott látta a tündérlányt a királyi széken. De látta azt is, hogy ott az aranyoszloppá vált bátyja. A királylány mindjárt azt mondta: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél föld alatti rabságomból! Jöjj közelebb, ülj királyi trónusomra! Győző azt felelte: - Mindjárt letöröm az aranyüveged nyakát, ha vissza nem adod a bátyám emberi alakját! Ekkor az aranylány megérintette aranypálcájával Zoltánt, s az azonnal visszaváltozott emberré. Győző lelocsolta az aranyüvegből a tündérlányt. Ott is eltűnt körülöttük minden, sík réten álltak. Így a tündéri hatalom Zoltáné lett. Összeölelkeztek, és örök hűséget fogadtak egymásnak. Az aranyüveget Győző átadta a bátyjának, Zoltánnak, ajándékba. Aztán elmentek Árpádért. Odaértek a nagy dombra, ott volt a nagy bükkfa. Megtalálták az ezüstpálcát. Győző megérintette a földet, megnyílt és ő lement. Mindjárt észrevette az ezüstkunyhót meg az ezüst orgonabokrot. Az ezüstkalitkában egy ezüstmadár énekelt. Látta is, meg hallotta is. Kivette az ezüstmadarat a kalitkából, azzal bement az ezüstajtón. Látta, hogy a tündérlány ott ül a királyi széken, bátyja pedig előtte térden állva, ezüstoszloppá változottan. Akkor a tündérlány azt mondja: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél föld alatti rabságomból. Jöjj közelebb, ölelj meg engem! De Győző azt mondta: - Mindjárt kitekerem az ezüstmadaradnak a nyakát, ha vissza nem adod a bátyám emberi alakját. Ekkor a tündérlány megérintette pálcájával Árpádot, és az azonnal emberré változott. Győző pedig kitépett az ezüstmadár szárnyából egy tollat, és rádobta a tündérlányra. Ott is eltűnt körös-körül minden, most is egy sík réten álltak. A tündéri hatalom Árpádé lett. Az ezüstmadarat Győző átadta Árpádnak ajándékba. Egybegyűltek mind a hatan, és elindultak vissza az öreg remetéhez. Az már azt hitte, hogy mindhárom fiú odaveszett, nem győzte várni őket. Magában beszélgetett: - Tizenöt nap elmúlt, most már nem tér vissza egyik sem. Hát a tizenhatodik napon; amikor már nem is várta őket, látja ám, hogy jönnek hatan. Elkiáltotta magát: - No, Győző, te csak győztél! Mikor oda értek, elmondta nekik, hogy ez a három tündérlány testvér. Csak így lehetett megmenteni őket. Már sokan próbálták, de még eddig senkinek sem sikerült. Akkor aztán útnak bocsátotta őket. Már otthon is nehezen várták a fiúkat a szülők. Nagyon megörültek, hogy oly sikeresen végezték feladatukat. De hát melyik legyen a király? Megint összehívták az országgyűlést de nem tudták eldönteni, ki legyen. Akkor az öreg, aki az elején elküldte őket, megint felállt. Azt mondta: - Egyet mondok, kettő lesz belőle. Igaz, hogy Zoltán és Árpád hozták az aranyat és az ezüstöt, ami a legdrágább kincs a világon, Győző pedig a vasat. De viszont a vassal műveljük a földet, és azzal védjük a hazát. Éljen hát Győző, az új király! És Győző lett a király.     Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974