Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony s annak egy nagy kamasz fia: Ludas
Matyi volt a neve. Azért hívták Ludas Matyinak, mert egyebet sem dolgozott, mindig az anyja
lúdjait őrizte. Mondja egyszer a szegény asszony Matyinak:
- Eredj, fiam, a döbrögi vásárba, hajts be tizenkét pipét, de két máriáson alól ne add a párját,
mert különben hátrafordítom a sarkadat! Behajtja Matyi a tizenhat pipét a döbrögi vásárra, s
mindjárt jön a döbrögi földesuraság, s kérdi Matyitól:
- Hogy adod a pipe párját, te fickó?
- Két máriásért - felelt Matyi.
- Mit, két máriásért?! Elég azért egy is!
- Nem elég bizony - mondja Matyi. - Két máriáson alul a királynak sem adom.
- Nem-e?! No, majd mindjárt adok én neked két máriást! Azzal intett a pandúroknak,
behajtatta mind a tizenhat libát az udvarára, ott aztán Matyit lekapták a húsz körméről, s jó
huszonötöt vágtak rá.
- Most mehetsz haza - mondta a földesúr.
- Hát a pénz? - bőgött Matyi.
- Nem volt elég? Húzzátok le még egyszer! Másodszor is lehúzták Matyit a deresre, s jó
huszonötöt vágtak rá. Mikor Matyi a második huszonötöt is megkapta, amint ment kifelé,
visszafordult, s megfenyegette az uraságot:
- Jegyezze meg az úr, hogy háromszor veri ezt vissza Ludas Matyi! A földesúr nagyot
kacagott. Egy szikrát sem törődött Matyi fenyegetésével. Na, telt-múlt az idő, eltelt több
esztendő, Matyiből nagy legény lett, megváltozott egészen. Egyszer hallja, hogy a
földesuraság kastélyt épít. Mit gondol, mit nem, felöltözik ácsmesternek, bemegy a városba,
egyenesen a földesúr udvarába, s ott elkezdi méregetni, vizsgálgatni a szarufákat, a
gerendákat, s közben-közben csóválgatja a fejét. Odamegy a földesúr, s megszólítja:
- Mit nézeget az úr ezeken a fákon?
- Engedelmet kérek - mondja Matyi -, én külső országbeli ácsmester vagyok, sok országot
bejártam, sok házépítést láttam, magam is építettem vagy százat, szebbnél szebbeket, de azt
mondhatom az úrnak, hogy ezek a fák nem valók erre a kastélyra. Különb fák kellenek ide.
- Hiszen ha csak az a baj - mondja a földesúr -, vannak az én erdőmben szebbnél-szebb fák,
majd válogatunk azokból. Mindjárt kirendeltet száz fejszés embert a földesúr, ő meg Matyival
hintóba ült, úgy mentek az erdőbe, hadd lássák a fákat színről színre. Hát jól van, Matyi
rámutat erre a fára is, meg arra is, hogy ezt lehet vágni, azt nem lehet. Nekiállott a száz fejszés
ember, vágták a fákat, hogy csak úgy döngött-zengett az erdő. Azt mondja Matyi egyszer:
- Uram, itt igazán szép fák vannak, hanem még azt a fát nem látom, amelyikre legnagyobb
szükség volna.
- Gyerünk beljebb az erdőbe, hátha ott találunk! Bemennek ketten az erdőbe, jó messze, s
mikor már annyira eltávolodtak az emberektől, hogy a fák roppanását is alig lehetett hallani,
megáll Matyi egy fa előtt, nézi, vizsgálja, aztán a homlokára koppint, két karjával átkarolja a
fát.
- Na - mondja -, azt hiszem, ez jó lesz. Jöjjön csak az úr, ölelje át maga is! Odamegy a
földesúr, átöleli a fát. De Matyinak sem kellett egyéb, hirtelen összekötötte a földesúr kezét, s
akkor aztán egy jó husánggal éppen ötvenet vágott rá. Mikor az ötvenet rászámlálta, nagyot
kacagott.
- Nem vagyok én ácsmester, úgy tudja meg az úr, Ludas Matyi az én nevem! Emlékszik-e,
hogy mit ígértem? Jegyezze meg jól, hogy még kétszer megverem. Azzal otthagyta a
földesurat, s hazament. A szegény földesurat csak estefelé találták meg az emberei.
Belebetegedett a verésbe, de úgy belebetegedett, hogy a doktorok nem tudták már, mit
csináljanak vele. Hívattak mindenfelől csudadoktorokat, de egy sem tudta gyógyítani.
Meghallotta ezt Ludas Matyi. Felöltözött doktori gúnyába, fölment a kastélyba, s jelentette
magát, hogy ő külső országbeli csudadoktor, s jó pénzért meggyógyítja az uraságot. Hiszen
megörültek Matyinak, vitték be az urasághoz. Azt mondja Matyi:
- Egy nap alatt meggyógyítom az urat, csak ahány embere van, menjen ki az erdőbe, ott ilyen
meg olyan csudafüveket találnak: amennyit csak leszedhetnek, szedjék le, s hozzák haza. A
többi az én dolgom. De bezzeg küldötte a földesúr az embereit, még a gyerekeket is. Egy lélek
sem maradt a háznál. Hiszen csak ez kellett Matyinak. Elő a pálcát, s megrakta a földesurat,
amúgy magyarosan. Mondta neki:
- Nem vagyok én csudadoktor, uram. Ludas Matyi az én nevem. Emlékszik-e, hogy mit
ígértem? Még egy verés hátravan. De ne búsuljon, azzal sem maradok adósa. Telt-múlt az idő,
eltelt egy esztendő, el kettő, még talán több is. Ludas Matyi a városnak még tájéka felé sem
nézett. Hanem mikor már mindenfelé kezdették felejteni a dolgot, felöltözött lókupecnek, s
elment a döbrögi lóvásárra. Jár-kel a vásáron, hallgatja, amint alkudoznak az emberek, meg-
megáll ő is egy-egy ló előtt, alkudozik. Egyszer úgy fél füllel hallja, hogy egy embernek két
szép lova van, de nem tudja eladni, mert mind a kettő kehes. Odamegy Matyi, s mondja az
embernek:
- Hallja, atyafi, én megveszem a kend lovát, de csak úgy, ha a döbrögi földesúrnak, mikor kijő
a városból, odakiáltja: "Én vagyok Ludas Matyi!"
- Hiszen ha csak ez a kívánsága, azt szívesen megteszem - mondja az ember. Egyszeriben
megalkusznak, kezet csapnak. Matyi megveszi a lovakat. Már a vásár el is széledt, jő a
döbrögi földesúr hintón.
- Ahol, ni - mondja Matyi -, ott jön a földesúr. Kiáltsa oda neki: "Én vagyok Ludas Matyi!"
De aztán szaladjon, ahogy csak tud. Odaáll az ember a hintó elé, s nagyot rikkant:
- Én vagyok Ludas Matyi! - s azzal megfutamodik.
- Hamar, hamar! - kiált a földesúr a kocsisnak meg a hajdúnak. - Fogjátok ki a lovakat, üljetek
rá, s hozzátok vissza azt a gazembert! Amint a kocsis meg a hajdú lóra kerekedett, s az ember
után iramodott, Matyi is ott termett a hintó mellett, s megrakta a földesurat harmadszor is,
amúgy magyarmiskásan. Azzal illa berek, szaladott, s úgy kiáltotta vissza:
- Én vagyok Ludas Matyi, nem az az ember! Úgy-e, beváltottam a szavamat?! Harmadszor is
megvertelek a ludakért!
Ha Matyi a földesurat még egyszer megverte volna, az én mesém is tovább tartott volna.