• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Pekála a maga falujába

Részletek

Látogatás
7382
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Gyűjtötte
Orbán Dénes
Könyv címe
Úz-völgyi népmesék
Kiadó
Tillinger Péter műhelyében
Kiadás helye
Szentendre
Kiadás éve
1997
 Há Pekála egy rossz, csavargó gyermek vót. Ő állandóan csak a hazugságot ölte, avval dolgozott bár merre ment, egyéb mi vót mi nem vót, hazudni azt eleget tudott. Elhatározta magában, hogy ő többet nem hazudik, becsületesen fog élni, elmegyen, veszen egy bornyút, felneveli tehenek. A tehén megbornyúzik azt esmét megbornyúztassa, s így tovább, gazdálkodni fog. El es ment, vett egy bornyút. A bornyút ő ahogy nevelte, hát ő nem kímélt semmit, az egész falu népinek gabonáját, füvit, sarjúját mindent etetett meg. Elmondta, hogy ő azt megneveli, megbornyúztassa.  A bornyát es megneveli, s még azt es megbornyúztassa. Megijedt a falu népe, hogy Pekála még a fejikről még a fülüket is leeteti. Összedugták a fejüket, tanakoztak, hogy mit kövessenek el Pekálával. Azt mondták, hogy: - Na, üssük meg a bornyút, a bőrit vessük vissza Pekálának, hiszen bőre akkor is volt amikor megvette, A húst pedig, ami rajta van, azt a mienkből rakta magára. A húst együk meg, a bőrt vessük vissza neki, Pekála ne tudja a borjukat megszaporítani. Úgy is tettek. Levágták a borját, a Pekáláét, megették a húsát, a bőrt visszavették. Pekála vette a bőrt, s elindult. Elgondolta magában, hogy ő addig menyen, valahol azt a bőrt adja el. Ahogy ment, mendegélt, hát egyszer aztán megsötétedett, de estére egy faluhoz ért, lámpavilágot látott, békopog oda. Hát csak egy asszony van egy fiatalasszony van odahaza, a férje nincsen, kért szállást. Aszonta hogy: - A férjem nincsen itthon, neked nem adok szállást. Azt sem tudom ki vagy mi vagy, nem adok szállást. Kétszobás lakás volt, s úgy volt építve, hogy mind a két szobánál, a közfalnál, a cúglikak úgy voltak csinálva, hogy mind a két szobába be lehetett látni. Pekála gyorsan elment, keresett egy lajtorját, felmászott a padlásra, s nézte, hogy az asszony mit csinál. Hát az asszony megmézelt egy üveg pálinkát, a másik szobába a pad végihez bétette, akkor megölt egy libát, azt a kemencébe megsütötte, otthagyta. Sütött valami süteményeket azt bévitte, s a szekrénybe bétette. Ezt Pekála végignézet. De mi történt? Az asszonyka várta a bírót. A bíróval jóba vót, vártabírót, mer ez ura nincs otthon. S eközbe, mialatt a bíró megérkezett volna, ostorcsattogás, szekérzörgés. Észrevette, hogy az ura érkezik. Gyorsan, mindenfélét elrejtett, hogy ne lássa meg az ura, hogy ő mit készített. A bíró nem tudott megérkezni, addigra a férje hazajött. Amikor hazajött, akkor Pekála leszállott, bément s megint szállást kért: - Hogyne - aszongya az ember - adunk szállást. Na az asszony vacsorát teszen elé, de Pekálának nem ízlett, mert ő annál szebbet, s jobbat látott. Amint esznek, aszongya Pekála, felveszi a bórt s a füléhez tartsa, s aszongya: - Hallgass! Az ember odanéz, aszongya: - Mi van? Esmét aszongya: - Hallgass! - Hát mit akar mondani? - Hát e bőrnek bőr, de ennek prófétálási tehetsége van. Akar mondani valamit. - Há, hadd el - aszongya - mondjon, lám mit mond. Na, mondjad - aszongya. Aszongya: - Azt mondta, hogy a túlsó szobában a pad véginél egy liter pálinka van. Aszongya a feleségének: - No, menj el nézd meg! Az asszony elmegyen, s visszajő, s aszongya: - Ott nincsen semmi. Megint hallgassa: - Azt mondja ott van egy liter pálinka. Az ember elmegy, s megkapja a pálinkát, eléhozza. - No - aszongya - még mondass valamit. Megint hallgassa egy kicsit, s aszongya, aszongya, hogy: - A kemencében egy sült liba. Az ember nem küldte a feleségét, megyen, s a sült libát meg is kapja, béhozza azt es. - Na, még mondass valamit! Aszongya: - A szekrény fiókjában alul - aszongya - egy nagy tál sütemény van. Az ember elmegy, s azt is eléhozza. No, akkor Pekálának megjött az étvágya. Ettek mert jóízűen, attak neki belőle. Aszongya az ember: - Ezt a bőrt - aszongya-, mennyiért adja nekem? Aszongya: - Én egy erszény aranyért. - Jól van - aszongya - én adok egy erszény aranyat, csak adja nekem. - Aranypénzt. Neki is adta. Reggel amikor ment el, indult volna hazafelé, az asszony utánaszaladott, s aszongya, hogy: - Tanyítson meg engem arra, hogy hogy lehetne - aszongya – a prófétálását a bőrnek eltüntetni, hogy ne tudjon prófétálni. Ő már félt attól, hogy az ura meg tud minden rosszaságát. Aszongya, hogy: - Én meg, egy erszény aranypénzért megmondom. - Na, jó - aszongya. Viszi az aranypénzt, odaviszi az asszony, s aszongya, hogy: - Na, most mit csináljak a bőrrel? Aszongya: - Szitán keresztül pisilje le, s többet nem tud mondani semmit se. Vitte a két erszény aranyat, hazament. Felépítetett egy szép tornácos házat. A nép aszongya, hogy: - Né, né, né, ez a Pekála. Milyen szép házat építetett, hát e mibül? Kérdik tőle: - Miből építetted ezt a szép házat? - S hát az én örökségemből. - Milyen örökségedből? - Hát a borjúnak a bőriből. Elvittem, s eladtam - aszongya – s annyi pénzt kaptam érte, a bőrér, hogy egy házat tudtam építetni. Hej, az emberek nekifogtak, s mindegyiknek akinek tinója volt, bornya volt, mind levágták az egészen. Elvitték, hogy adják el ők es, de sehol senki azt se kérdezte, hogy miért hozták. Aszongyák akkor:  - Ez a Pekála olyan - aszongya - ha a vízbe beléugrana az egész utána ugrana. - Na - aszongyák - ebből a Pekálából ennyi elég. Ezt a Pekálát el kell pusztítsuk, mer végül, hanem még ő lesz a bírónk. Pekála meghallotta ezt, hogy mibe-mibe tanakoznak. Összeegyeztek, hogy Pekálát elviszik és belévetik a Dunába, Belé is kötözték egy zsákba, belétették egy zsákba, beléköttözték oda, s elvitték, hogy a Dunába vessék belé. - No, de - aszongyák - most meg kéne mérjük a Dunát hogy hol a mélyebb, mert fejjel ne vessük – aszongya -, mert feljelről a víz lefoly róla s újból visszajő Pekála. Keresték, hogy hova vessék belé, keresték s eközbe egy csordapásztor egy csorda marhával odaérkezik, őt otthagyták a zsákba belétéve a víz szélénél. A pásztor odamegyen, s megmozdítsa s az akkor megszólal benne. - Mi van? - aszongya. - Hát az - aszongya, hogy – úgy akarják abba a faluba ahol én lakom, hogy én legyek a bírójik. Én nem akarok lenni bíró egyáltalán, mert az emberek minden héten úgy elmennek, hogy csak a vasárnapi nap vannak otthon, s annyi sok szép fiatal fehrérnép van, hogy semmiféle képen nem akarom vállalni azt hogy velük maradjak. Aszongya: - Erejsz ki innet ingem! Köss belé ingem én vállalom, hogy ott leszek a bíróik. - Jó - aszongya. Kieresztette, s ő szépen akkor összeszedte a marhákat, s elhajtotta, belékötte a pásztort oda, s elhajtotta a marhákat mind egy szálig, s hazament az udvarára. Béhajtott egy csorda marhát. Felülüt a tornácra, s pipált. Amikor z emberek visszajönnek oda a zsákhoz, megfogják, aszongya, a pásztor belülle: - Ne vessetek engem bele a vízbe, leszek a bírótok! - Ha-ha, bírónk akar lenni, még a hangját is elváltoztatta. Még azért es elvitték és: zsupp - belévették a Dunába. Mennek haza, s Pekála a tornácon ül, s pipál, s egy csorda marha van. - Honnan hajtottad ezeket a marhákat Pekála? - S hát hova vettetek belé, a víz fenekirül. A Duna fenekin annyi van - aszongya - hogy rengeteg. Ej, neki az emberek, hogy ők is elmennek, hogy hajtnak egy-egy csorda marhát. Egymásután mind belészökött a Dunába. Utoljára, még csak a pap is belészökött. A papnak a kalapja fönn maradott. Akkor kiáltotta a papnak a felesége: - Beljebb tiszteletes uram, beljebb, mert beljebb vannak a nagyszarvúak! Mind belépusztultak a Dunába. Pekála még most is él az ő lakásába ha meg nem hót eddig.
Értékelés
★★★★½
3 szavazat