A póruljárt farkas

Részletek

Látogatás
6451
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Annak idején nagy telek uralkodtak, amiknek nyomában akkora éhség dühöngött, hogy a farkasok lejártak az erdélyi hegyekből a Maros vastagjára. Itt tutúltak, vadásztak, garázdálkodtak. De eközben volt egy ember. Ha az nem lett volna, ez a mese se kerekedne, maradna benne abban a mesebugyorban, amelyik a világtojásból kikelt világfa legmagasabb ága-boga közé akasztva lengedezik. Dehát volt egy ember. Szegény létére egy lova volt, az is félszemű, két birkája, az is öreg, egy szamara, az is sovány. Azért valahogy nagy nehezen kiteleltek. Szalmából volt az istálló teteje, megették. Soványak voltak, akár a jég hátán telelt farkas. Ahogy zsendült a fű, a szegény ember kitámogatta jószágait a Maros-part­ra, hogy legeljenek. Legelőször a lóval találkozott a farkas, odament hozzá. - Jó helyre jöttél, farkaséhes vagyok, megeszlek! - Ne egyél meg most engem. Sovány vagyok, őszre kipendülök, finom lóháj rakodik a bordáim közé. A farkas útjára engedi a lovat, legelni, hadd hájasodjon, abban vigasztalta magát, legalább már őszre van ennivalója. Megy a szimatnyomon a farkas, hát az odavezeti őt a két birkához. Azok nagyon megszeppentek a farkas láttán, nem is ok nélkül, mert a farkas, mit sem várva, a szemükbe mondta: - Éhes vagyok, fölfallak bennőtöket! A birkák könyörgőre fogták. - Ne faljál most föl bennünket, mert soványak vagyunk, a nagy téli bundánk alatt zörög a csontunk. A nyáron meghízunk, jó birkafaggyú rakodik a hátunkra. A farkasnak csurgott a nyála a mondottak hallatára, de legelni engedte a birkákat, abban a hitben, hogy őszre legalább ennivalója lesz, báránypecsenye a rágós lóhús mellett. Elengedte őket. Megy szimatnyom után. Az odavezette a szamárhoz. - Nahát, téged bizonyosan megeszlek! A szamár azt mondta: -Ne egyél meg, most úgysem laksz jól velem, csak a füleim nagyok, a húsommal egy fészekaljnyi veréb el nem lakna. őszre kipendülök, akkor gyere értem, várlak! Na, eltelt a nyár, a farkas tücskön, bogáron, futó egéren, fácántojáson tengette életét, várva, hogy terített asztalával közelít az ősz, akkor majd lakomázik. Eljött az ősz. Indult a farkas az ígéret földjére. Oda, ahol a ló, a birka, a szamár ígérte, hogy akkorára kipöndülnek téli soványságukból. Legelőször találkozik a lóval. - Most megeszlek, mert jól meghíztál! -Nem is bánom- felelte a ló -ha megeszel is, csak még a nyár elején a patkoló kovács rosszul ütött a patámba egy szeget, azóta is arról sántulok. Annyit tegyél meg, a patkószeget húzd ki a körmöm alól, legalább ne sántán bicegjek már a túlvilágra. A farkas nagy buzgalommal a ló bal hátsó lábához hajolt, az meg akkorát rúgott rajta, hogy háromszor megfordulva a föld felett, nyekkenve esett le. Egy időre elment a kedve a lóhústól. De az éhség az maradt. Ballagott bárányhúst enni, magának mondván, hogy se apám, se egy ősöm nem volt kovács, de bizonyosan többet én sem csapok föl annak! Odaér a bárányokhoz, látja, jó kövérek, jókedvükben ugrándoznak, bo­londoznak, mennének el mellette. Elébük ugrott: -Hó, álljatok meg. Eljött az ideje két okból kifolyólag, hogy megegyelek benneteket. Először is szépen kigömbölyödtetek, vásik rátok a fogam, másodjára, de nem utolsósorban éhes vagyok, mint a farkas. Megeszlek bennőtöket! - Már nem is bánjuk, kedves farkas urunk. Két okból kifolyólag. Először is tényleg meghíztunk, másodjára pedig álljuk a szavunkat. De egy szívességet kérnénk: legyél a bíránk. Már úgy nem akarnánk elmúlni, hogy az öregapánktól örökölt kápisztásföldet igazságosan elosztanánk az utódainkra való tekintvést. A farkas vállalta a bíróságot. Elindultak hármasban, hogy a kápisztásföldet igazságosan elosszák. De mi legyen annak a módozata? - Állj a kápisztásföld közepére, mi a két végéről rohanunk feléd. Amelyikünk hamarébb odaér, azé lesz a kápisztásföld. Ottan Tápé fölött nagyon jó káposztatermő poronyú, vízhordta a föld. Na, átúsznak a Tiszán, beállnak a káposztásföldre, a két karikaszarvú birka rohan ám a középütt bírói rangban silbakoló farkas felé, hogy ing, gatya lebeg rajtuk. Egyszerre értek oda, a két birka a nagy lendülettel úgy összeütötte a farkast, majdnem minden bordája összetört. A farkas alig mászott el a káposztásföldről. Nagyon fogadkozott, ő sem vállal többet senkinek kimé­rést, bíróskodást, cövekelést. Na, de az éhség megmaradt. Leste a szamarat, ahol az a pajori földek végéről esténként hazafelé szokott ballagni. Jött is, ahogy sötétedni kezdett, a farkas elébe állt: - Itt az ideje, hogy megegyelek! A szamár nem olyan nagy szamár, ahogy a rossz hírét költik. - Te, farkas koma, én jobbat mondok neked. Addig ne egyél már meg, amíg én tégedet jó zsíros hivatalba nem duglak. Tudod, szamári mivoltom­ban nagyon jó rokoni szálak fűznek éngem fölsőbb szamári körökhöz, hát; egy szavamba kerül, mondjuk beteszünk téged jó fizetésű kántori stalliumba Lükeházán. Neked olyan kitűnő hangod van, ordításod fölhallatszik az égig. Most halt meg a repedtfazékhangú, részeges kántor Lükefalván, hát akárhány pályá- zóé közül a te hangod úgy kisüt, mint szentjánosbogár a csalány közül. A farkas kapott a zsíros ajánlaton annál is inkább, hogy már a kovácsipar­ban leszerepelt, földbírói mivoltában összetörtek oldalbordái, hát kéne valami alkalmas kenyérkereset, amelyik úri rangot, életmódot adna, ne mindig élelem után kellene kujtorognia. Aközben, hogy igent mondott, ült a szamár hátán, s haladtak Lükefalva külső házai között. Hanem érkeztük első pillanataiban hangos ugatásba kezdtek a kisebb kutyák. A farkas úgy értette, hogy üdvözlésükre ugatéroznak, de azért újdonsült szamár barátjától megkérdezte: - Koma, mit mondanak a kutyák? - Ugyan, - intett a szamár - ne is figyelj oda. Alávaló, koszos semmiháziak ezek, hadd ugassanak, amit akarnak! Haladnak Lükeháza közepe felé, ahol már öblösebb hangú kutyák haji­gálják feléjük a hangjukat. Lehetett így is érteni, amúgy is. De azért megkérdezte: - Mit mondanak ezek, szamár koma? - Ezek már valakik. Õk adják a jelet az elöljáróságnak, hogy jövünk. Ezek a törvényt tudó, hiteles kutyák. Minden faluban találni ilyeneket. Amikor ezek ugatni kezdenek, nem kezdenek minden szíre-szóra, de amikor ezek kinyitják a szájukat, arra odafigyelnek az okosok. Na, beérnek a főtérre, ahol egy mészáros lakott, borjúnyi kutyákat tartott, mivel volt is miből, meg azok a komondorok voltak a mészáros takarítóle­gényei. A vágóhidat, vágódeszkát lepucolták a saját böcsös nyelvükkel, de még az összes hulladékot, maradékot mind eltakarították a puszta kosztju­kért, hát igen megöblösödtek a hangjukra nézvést is. Ahogy hallották a hites kutyák ugatását, ők is rákezdték ám a magukét, mindjárt apját, anyját is belefonták-szőtték ugatásukba. De még ennyivel sem érték be. Kiszaladtak, meglátták a farkast a szamár hátán, három oldalról nekiugrottak, marták, szabták, ahol érték, de annyira, hogy alig egy kis rést talált a menekülésre. Megmaradt. De kántornak se kívánkozott többet.
Értékelés
★★★★½
5 szavazat