Élt egyszer egy szegény ember a négy fiával. Amikor a gyerekek fölcseperedtek, így szólt hozzájuk: – Kedves gyermekeim, ideje, hogy kimenjetek a nagyvilágba, és valami hasznos mesterséget tanuljatok. Nekem nincs semmim, amit nektek adhatnék; magatoknak kell boldogulnotok az életben. A fiúk elköszöntek az apjuktól, vándorbotot fogtak, és útnak indultak. Addig mentek, míg egy keresztúthoz nem értek. – Itt el kell válnunk egymástól – mondta a legidősebb testvér –, négy irányba indulhatunk el innét, ki-ki menjen a maga útján: De fogadjuk meg, hogy mához négy esztendőre ugyanitt találkozunk. Addig pedig próbáljunk szerencsét; hátha visszük valamire a világban. Megölelték, megcsókolták egymást, s a legidősebb északnak ment, a második délnek, a harmadik keletnek, a legkisebb meg nyugatnak. Az a fiú, aki északnak indult, csakhamar találkozott egy emberrel. – Hát te hová igyekszel? – kérdezte az ember. – Valami jó mesterséget szeretnék tanulni – felelte a fiú. – Tudod, mit? Gyere velem. Megtanítlak a tolvajmesterségre. – Hogyisne! Semmi kedvem hozzá, hogy az akasztófán száradjak el. – Attól ne félj! Nem arra akarlak én kioktatni, hogy másokat megkárosíts! Azt azonban megtanulhatod nálam, hogyan kerítheted birtokodba, amit senki emberfia nem tud megszerezni. A fiú engedett a rábeszélésnek, beszegődött az emberhez, és olyan alaposan elsajátította nála a tolvajlást, hogy ha valamit megkívánt, az szinte ott is termett már a zsebében. A második fiú délnek indult, nem sokáig vándorolt, hamarosan ő is találkozott egy emberrel. – Hát te hová tartasz, mi a szándékod a nagyvilágban? – kérdezte az ő embere is. – Azt én még nem tudom – felelte a fiú. – No, akkor gyere velem, kitanítlak csillagásznak. Annál nincs jobb mesterség: a csillagász még a legrejtettebb titkokat is kifürkészi a messzelátójával. A fiúnak tetszett az ajánlat; tüstént fölcsapott, s ment az emberrel csillagnézést tanulni. Mikor már eléggé jártas volt a tudományában, mestere egy messzelátót adott neki. – Ezzel mindent megleshetsz, ami égen-földön történik – mondta, és útjára bocsátotta a tanítványát. A harmadik fiú keletre tartott, és nemsokára találkozott egy vadásszal. Beállt hozzá, és az megtanította a mestersége minden fortélyára. Búcsúzáskor egy puskát adott ajándékba. – Amit ezzel célba veszel, azt biztosan eltalálod – mondta a vadász, és szerencsés utat kívánt neki. A legkisebb fiú nyugat felé bandukolt. Csakhamar őt is megállította egy ember, megkérdezte tőle, hová igyekszik, mi a szándéka. – Mit szólnál hozzá, ha szabó lennél? – Dehogy leszek! Hogy látástól vakulásig az asztal fölött görnyedjek, s ide-oda rángassam a tűt meg a vasalót? Azt már nem! – Ostoba beszéd! Nálam egészen más szabómesterséget tanulhatsz, olyat amelyik kellemes is, tisztességes is, tiszteletre méltó is, amellett a konyhára is hoz. A fiú ráállt a dologra, kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Mikor letelt az ideje, a mester egy tűvel ajándékozta meg. Ezzel mindent összevarrhatsz ami az utadba kerül, akár olyan lágy mint a tojássárgája, akár olyan kemény, mint az acél. És amit összevarrsz, úgy egybeforr, mintha mindig is egy darabban lett volna. Elmúlt a négy esztendő, és a kitűzött napon találkozott a négy testvér a keresztútnál. Nem győztek örvendezni, hogy újra épségben együtt vannak mind a négyen; mikor már eleget örültek, hazamentek az édesapjukhoz. – Csakhogy hazahozott a szél! – fogadta őket az öreg vidáman. A fiúk elmesélték neki, kivel mi történt, ki mit tanult a négy esztendőben. A ház előtt ültek egy terebélyes nagy fa alatt. – Most kipróbálom, mit tudtok – mondta az apjuk. Felnézett a fára, és a második fiúhoz fordult: – Fenn a tetőn két ág közt látok egy cinkefészket. Hány tojás van benne? A csillagász a fészek felé fordította a messzelátóját, s alighogy belenézett, nyomban ki is mondta: – Öt. Akkor az apa a legidősebb fiához fordult. – Hozd le a tojásokat, de úgy, hogy a madár, aki rajtuk költ, ne vegye észre. A furfangos tolvaj felkúszott a fára, kiszedte a madár alól az öt tojást, de úgy, hogy az semmit sem vett észre, és nyugodtan kotlott tovább, aztán át adta a tojásokat az apjának. Az öreg egyet-egyet az asztal négy sarkára tett, az ötödiket középre rakta, és azt mondta a vadásznak: – Lődd le egy lövéssel mind az öt tojást! Az megcélozta a tojásokat, és egyetlen lövéssel kettélőtte valamennyit. – Rajtad a sor – szólt az apa a legkisebbik fiúhoz –, varrd össze a cinkecsibéket, amik a tojásokban voltak, de úgy, hogy semmi bajuk ne legyen. Aztán varrd össze a tojásokat is. A szabó előszedte a tűjét, és szapora öltésekkel munkához látott. Mikor elkészült, a tolvajnak megint föl kellett másznia a fára, és vissza kellett lopnia a tojásokat a kotlós cinke alá. A kis madár nem vett észre semmit, tovább kotlott a tojásain, és pár nap múlva kiköltötte a fiókáit, öt szép kis cinkét. Ott, ahol a szabó összevarrta őket, mindegyiknek piros csíkocska volt a nyakán. – Derék legények vagytok, nem vesztegettétek hiába az időtöket dicsérte a fiúkat az öreg –, tisztességesen kitanultatok. Ha alkalmatok lesz megmutatni, mit tudtok, ország-világ csodájára jár majd az ügyességeteknek. Nem sokkal ezután nagy riadalom támadt az országban. Minden falut bejárt, minden zugba elhatolt a rettenetes hír: egy sárkány elrabolta a királykisasszonyt. A király éjjel-nappal búsult, s végül is közhírré tétette, hogy aki visszaszerzi a sárkánytól, feleségül kapja a lányát. Ennek hallatára a négy testvér összetanakodott. – Itt a jó alkalom: most megmutathatjuk, mit tudunk! Elbúcsúztak az apjuktól, és mentek a király udvarába. De mikor a palota kapujához értek, a második fiú azt mondta: – Megálljunk egy szóra, testvéreim! Előbb kikutatom, hol is van most a királykisasszony! Belenézett a messzelátójába, nézett erre, nézett arra, egyszer csak fölkiáltott: – Megvan! A tenger közepén ül egy sziklán. A sárkány előtte fekszik, és őrzi. Most már aztán bekopogtattak a palotába, kihallgatást kértek a királytól. – Uram királyom – mondták –, mi négyen vállalkozunk a királykisasszony kiszabadítására. Nem kérünk tőled mást, mint egy hajót, hogy érte mehessünk. Amit kértek, nyomban meg is kapták. Tengerre szálltak, és addig vitorláztak, míg föl nem tűnt előttük a szikla. A királykisasszony ott ült a szirten, a sárkány meg az ölébe hajtotta a fejét, és éppen aludt. A vadász megcélozta a szörnyeteget, hanem aztán csüggedten leengedte a fegyverét. – Nem lőhetek rá – mondta –, eltalálnám a királykisasszonyt is, és azon nyomban vége volna az életének. – Akkor rajtam a sor, majd én segítek a dolgon – szólt a tolvaj. Felkúszott a sziklára, és kilopta a sárkány feje alól a királylányt. Az iszonyú vadállat nem vett észre semmit, vígan horkolt tovább. A tolvaj beszállt a hajóba a királylánnyal, és boldogan vitorláztak hazafelé mind az öten. Jó messze jártak már, amikor a sárkány fölébredt álmából. Ide-oda kúszott a sziklán, kereste a királykisasszonyt, de hiába, sehol sem találta. Erre nagy dühösen fölemelkedett a magasba, csapkodott, verdesett szörnyű haragjában, s egyszer csak megpillantotta a tengeren az imbolygó hajót. Nagyot hördült haragjában, és pár perc múlva már ott fújtatott, ott prüszkölte a szikrát a fejük fölött a levegőben. Éppen le akar: csapni rájuk, de a vadász felkapta a puskáját, megcélozta, és szíven lőtte. A sárkány tüstént kiadta a páráját, fordult egyet a levegőben, és belezuhant a tengerbe. Hanem ez az irgalmatlan nagy test estében ízzé-porrá zúzta a könnyű kis vitorlást! A hajótörötteknek szerencsére sikerült elcsípniük néhány szál deszkát; abba kapaszkodtak, s úgy hányódtak a nagy vízen. Csakhogy a szabó se volt ám rest! Előszedte a tűjét, cérnáját, s azon sebtében összefércelte a deszkákat. Egykettőre elkészült a tutaj, felpattant rá, sorra kihalászta a roncsokat és olyan ügyesen összeöltötte őket, hogy csakhamar ott libegett előttük hibátlanul, útra készen a hajójuk. Most már aztán minden baj nélkül hazavitorláztak. A király azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor viszontlátta édes-kedves gyermekét. Csak akkor hökkent meg egy kicsit, amikor a négy kérőre esett a tekintete. – Derék munkát végeztetek – mondta –, állom a szavamat: egyikőtökhöz hozzáadom a lányomat. De hogy melyik lesz a férje, azt döntsétek el egymás között ti. Nosza, nagy tusakodás kerekedett a testvérek közt, mert hát mindegyik jogot formált a királylányra. – Ha én meg nem látom, hol van, soha meg nem találjátok – mondta a csillagász. – Mit ért volna a te híres messzelátód, ha én ki nem lopom a sárkány feje alól! – szólt a tolvaj. – Az igaz, de a sárkány mindnyájatokat királylányostul széttépett volna, ha az én golyóm szíven nem találja – jelentette ki a vadász. – De ha én össze nem varrom a hajót, mindnyájan szánalmasan belevesztetek volna a tengerbe! – Egyforma joga van mind a négyeteknek – szólt közbe a király. – De mind a négyen mégsem vehetitek feleségül! Ezért a legjobb, ha nem lesz egyikőtöké sem. Jutalmul azonban mind a négyen kaptok egy-egy részt a birodalomból. A testvéreknek tetszett a döntés. – Mégiscsak jobb, ha békességben élünk, mint ha acsarkodunk egymásra – mondták. Mindegyik kapott hát egy-egy nagy birodalmat, és boldogan éltek az apjukkal, míg meg nem haltak.   Jakob Grimm - Wilhelm Grimm Grimm legszebb meséi - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1965