Élt két kövér barát. Csak a hasuk vót a mindenik, azér éltek-haltak. Vettek egy kocsit, hogy avval mennek kéregetnyi, hogy többet ehessenek.
Húzta a két kövér barát a kocsit. Kéregettek, hogy Isten nevibe adjonak. A sok falusi meg hordta nekik a szalonnát, tepertőt, kolbászt. Annyi mindent összehordtak, hogy megtelt a kocsijok.
Húzta a két barát a teli kocsit, a veríték csak úgy csurgott róluk. Majd egy nagy erdő szélibe egy nagy fa alatt megálltak, hogy hűsölnek. Letelepedtek az árnyékba pihennyi.
Mondja az egyik:
- Hallod-e, én má nem birom tovább húznyi ezt a kocsit. De nézd má, ott szánt egy paraszt két szamárval! De jó vóna nekőnk az egyik!
- Jó, jó, de hogy?
- Hallod-e, majd én ellopom.
- Hát ha meg mered tennyi, tedd meg! Mégiscsak jobb vóna, ha az húzná, nem mink.
A paraszt éppen akkor kifogott, ebédelnyi kezdett. Aztán a kalapot a szemire húzta, szundított egyet. Az idő alatt kifogta a jobbik szamarat a barát, elvezette az erdő szélihe. Õ maga visszament, a hámot a nyakába vette, oszt odaállott a másik szamár mellé.
A paraszt nemsokára felkelt, oszt csak meresztgette a szemit:
- Dícsértessék a Jézus Krisztus! Maga hogy kerül ide, tisztelendő atya?
- Édes földi barátom, most telt le a varázslatom. El vótam varázsolva szamárnak, és most telt le a varázslat.
- Jaj, kegyelem, irgalom, tisztelendő atyám, de nagyon sokat ódalba vertem!
- Nem tesz semmit, barátom.
- Jaj, má ne tessék haragudnyi!
- Dehogy haragszok, barátom.
Avval elment a pap nagy húzódzkodva kerülőúton a cimborájáho. Jaj, vót öröm, kacagás, hogy a hasuk csakúgy rángatódzott. Van má szamár, nem kell nekik húznyi a kocsit.
Ahogy a parokjára értek, mégis úgy gondolták, hogy eladják a szamarat, mer a parokján nem tarthatják, se istálló, semmi.
- Hallod-e - mondja az egyik barát - , hajtsad te a vásárra, mer én loptam. Behajtod, eladod, azt is megesszük. Hajtsd be!
Éppen hétfői nap vót, nagyvásár. Hajtotta a barát a szamarat. De a szegény ember is ott járt ám, hogy párt vegyen a hitványabb szamárho, hogy jobban tudjon kettővel boldogulnyi. Ahogy bóklászott a forgatagba, megismerte, meglátta a szamarat, amelyik az övé vót. Odasúgta a fülibe:
- Hallja-e, tisztelendő úr, én bíz má magát soha meg nem veszem.
Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990