A házasodni indult királyfiú

Részletek

Látogatás
7212
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a bolbára rézpatkót vertek, volt egyszer egy özvegy királyné s annak egyetlen fia. Ez a fiú csak nem akart megházasodni. Erőltette az édesanyja a fiát, hogy párosodjék már meg. De az azt mondta: - Miért párosodjam meg, édesanyám? Még nagyon növendék vagyok én megpárosodni. - De mégis, édes fiam. Nagyon várnám én azt, hogy te megpárosodjál mert én már mindjárt odakerülök, hogy maholnap az életem szakad. Szeretném tudni, hogyan élhetsz a tulajdon pároddal. - No, édesanyám, ha olyan nagy a kívánsága engem megpárosítani, tarisznyáljon hát fel engemet, hátha a jó Isten már rendelt nekem egy jó társat valahol. Megkeresem. Azzal elindult a fiú. Megy, megy, s megérkezik Erdélyen is túl egy nagy havasba végül. Ottan meglát egy nyáj aranyszőrű juhot. Egy óriás ember őrizte. Azt kérdi az óriás ember: - Mit keresel itt, te emberféreg? Hogy vetődtél ide, ahova még madár se jár? - Elindultam szerencsét próbálni - felelte illendően a fiú. - Úgy! No, hát gyere te csak ide hozzám - mondja az óriás ember -, majd én meg fogom neked mondani, hol találod meg a szerencsét! Ezzel kézen kapta a fiút, s vitte, a nyáj juhot meg hajtotta a szállásához. Ott az óriás ember a rengeteg juhát beterelte az akolba, a fiút pedig vitte az akol végén levő sötét kőpalotába, hogy bezárja oda. A végin azt mondta az óriás a fiúnak: - Az a szerencséd, hogy csak holnap reggel eszlek meg. Most én lefekszem aludni. Az ajtót bezártam, nem tudsz megszökni. Reggelig azt a dolgot parancsolom, hogy ottan a szegletben a kád tejet nekem forrald fel. Mikor majd a tej legjobban lobog, költsél fel engemet, hogy használhassak belőle is. A fiú megfogadta az óriásnak parancsát, de mivel a jótündérek nem akarták, hogy a királyfiú elpusztuljon, titkosan ők meg ezt sugallták neki: - Te, fiú, nehogy felköltsd az óriás embert! Hanem mikor legjobban buzog a tej, végy a gerendából egy nagy kovácskeverő kanált, merítsd teli a nagy kádból, s vágd a szeme közé. A fiú megcsinálta a tüzet, felforralta a tejet, s mikor legjobban lobogott a tej, akkor a fiú a kovácskeverő kanalat elővette, belemerítette a forró tejbe, s úgy vágta az óriásnak a szeme közé, hogy az semmit sem láthatott, csak jajgatott, és ugrálni kezdett. Megijedt a fiú, hogy mi történik most ővele. Futott az ajtó sarkához, kezdte kerülni a szobának belvilágát. Az óriás utána, a lépte nesze nyomán. Megkapott a fiú egy köböl diót, kioldta ott a zsákot, de nem az evés volt a gondja! Belemarkolt a zsák dióba, s szórni kezdte a ház földjére. Ide-oda höngörgött a sok dió, s az óriás azt hitte, hogy mind ott jár a fiú, s ott kereste. Ráhágott aztán a dióra itt is, ott is. A fiú pedig a diócsörgésben észrevétel nélkül kiosonhatott a szobából az akolba. De az óriás ide is utána ment! Addigra azért a fiú megnyúzott egy aranyszőrű kost, s már belebújt a bőribe. Akkor hallja az óriás hangját: - Várj, várj, te útonjáró, rablótolvaj! Megcsúfoltál engemet, hanem én is megmutatom, hogy majd én is megcsúfollak tégedet! Vagy megadod magadat, vagy étlen-szomjan kell hogy kimúlj a világból! Keresi az óriás mindenütt a királyfiút. Hasztalan! El nem gondolhatta, hova lehetett az a fiú. Estig kereste, mégse kapta meg. Elmúlt az éjszaka, a juhoknak legelniük kellett. Mit tehetett az óriás, ki kellett engednie a nyájat az akolból. De hátha közben kiszökik a királyfiú is? Kiment az óriás az ajtóhoz. Vitte markában a nagy lakatkulcsot. Kinyitotta ott a hárommázsás vaslakatot, felkapcsolta a tízmázsás vaslappancsot. Aztán odaszólt a juhainak: - Édes kicsi nyájaim, gyertek, egyenként megtapogatlak benneteket. Mert már kibocsátlak a mezőre. Eleget éheztetek eddig is emiatt az idegen tekergőbódorgó miatt! Az óriás azzal odaállt a kijárathoz, széjjelvetette a lábát a vaslappancs alatt, onnan füttyögtette a nyájait egyenként, hogy úgy bocsássa ki. Mind megtapogatta az óriás, minden darab juhát, vajon nem a királyfiú megy ki a lába között. Legkésőbbre maradt az aranyszőrű kos. Amelynek a bőriben a királyfi rejtőzött. Megfogja az óriás a lába között az aranyszőrű kosnak a gyapját, s mondja: - Eredj csak, édes kicsi aranyszőrű kosocskám, téged jól ismerlek, hisz benned van minden gyönyörűségem. Mikor a királyfi az aranyszőrű kos képiben kiment, kibújt a kos bőréből, összeütötte bokáját, s felelte az óriásnak: - Itt vagyok, te gonosz tolvaj, de bennem bizony nem lesz semmi gyönyörűséged, mert én immár szabad vagyok magammal. Az eszem kiszabadított a te kezeid közül. Feleli erre az óriás: - Ó, te drága kis fiú, csak tréfálkoztam én teveled! Gyere szépen vissza, nézd, milyen ajándékot adok én neked! Mért is ijedtél meg tőlem hiszen én nem bántalak téged. Itt van egy aranygyűrű, húzd csak fel az ujjadra! Felelte vissza erre a királyfiú: - Hé, nem csalsz meg engem többet! Ha ide akarod adni azt a gyűrűt, hát dobd ide! Az óriás odadobta a gyűrűt a királyfiúnak. A királyfiú felvette a gyűrűt a földről, és ráhúzta az ujjára. De a gyűrű egy perc alatt úgy bedagadt a fiú ujjába, hogy semmi ki nem tudta venni többet, s elkezdte a királyfiú ujján nagy kiáltva: - Erre, erre, óriás, erre! Most már megijedt a királyfiú, hogy vége az életének. Mit volt mit tennie, kivett egy bicskát a zsebéből, s mindjárt levágta az ujját. Bedobta egy tóba. De a gyűrű ott is mind azt kiáltotta: - Erre, erre, óriás, erre! Az óriás, aki még mindig nem látott, ment a gyűrű hangja után, s egyszer csak beleszaladt a tóba. Mostan már megindult teljesen szabadon a királyfiú, tovább a világba. Ment, ismét ment, találkozott egy nagy fekete medvével. Szembeáll vele a medve, s az is ezt mondja: - Hé, te emberféreg, most már megeszlek! Miért csúfoltad meg a bátyámat? Könyörgött az életéért a királyfiú, így is, meg úgy is, de a medve végül is csak azt mondta: - Az életedet meghagyom. De ha megpárosodol, akárhol történik is, én ott leszek, s akkor vége az életednek! Nem nagyon törődött a fenyegetéssel a királyfiú, mert azt gondolta magában: “Nem mostanában lesz, hogy én megpárosodom, úgyse.” Azzal ment, mendegélt tovább, hogy hálásra alkalmas helyet leljen. Egyszer csak egy nagy erdőbe érkezett. Az erdő közepén volt egy kis házikó. Hát látja ám a királyfi, hogy ott benn egy vén boszorkány van. Bekopog hozzá a fiú, a vén boszorkány kitotyog eléje, s kérdi tőle: - Hát te mit keressz itt? Feleli a királyfiú: - Én bizony szolgálatot keresek, öreganyám. Megnézi a boszorkány a királyfit, s azt mondja: - Hát én megfogadlak. Meg is fogadta a vén boszorkány a királyfiút. Mindennap vadászni kellett a királyfiúnak, s egy-egy nyulat lőni. Volt a boszorkánynak egy ügyes, szép lánya. A királyfiú először csak semmibe nézte, de aztán, hogy megismerte a szívét, igen-igen beleszeretett a lányba, s feltette magában, hogy ő bizony megkéri a vén boszorkánytól a lányt. Ezzel párosodik össze! Úgy is tett; megkérte a lányt, s a vén boszorkány oda is adta, mondván: - Ásó, kapa válasszon el benneteket egymástól. Amint mennek az esküvőre, s éppen a templom előtt vannak, valami nagy bődülést hallanak. Szertenéz a királyfiú, hát látja, hogy egy nagy, fekete medve jő le a hegyen. Mindjárt ráismert, hogy ez az ő fekete medvéje, aki egykor meghagyta neki, hogy soha meg ne házasodjék. A királyfi nem tétovázott, a jegygyűrűjét azonnal lehúzta az ujjáról, és ketté­harapta. Aztán gyorsan a jegyességi zsebkendőjét is kettészakította. A gyűrű felét is, a zsebkendő felét is odaadta a lánynak. A fele neki maradt. Azzal hirtelen elbúcsúztak egymástól. Szegény királyfi ismét menekülőben volt! Most már csakugyan a halálra gondolt. Amint ment, mendegélt a királyfiú hetedhét országon túl is, talált megint egy kis házikót. Bemegy oda, s lát ott egy vén ősz embert, lehetett százesztendős. Köszön neki szépen: - Szerencsés jó estét, öregapám. Feleli az öregember: - Jó, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben helyben halálfia lettél volna. Mit keresel te itt, mikor már száz esztendeje, hogy én itt embert nem láttam. A fiú elpanaszolta, hogy mi történt vele. Az öreg meghallgatta, megsajnálta, s adott neki egy gyűrűt. S mondta neki: - Édes fiam, innen három nap járásra találsz egy nálamnál még öregebb embert, menj el hozzá, hátha ő is ad valamit. El is indult menten a királyfiú, s harmadnapra elérkezett egy kis házikóhoz. Bemegy oda is, s lát ott is egy olyan öreg embert, hogy a fehér szakállával sepri a ház földjét, s ha nem volt százesztendős, sohasem lesz többet annyi. Köszön neki: - Jó napot, öregapám! Fogadja az öreg: - Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben egy az életed, az sem sokáig lett volna. Miféle járatban vagy? Elpanaszolja a királyfi, hogy mi történt vele, s hogy egy öreg ember igazította ide. Arra ez az öreg is odaad egy gyűrűt neki s azt mondja: - Ide három napig való földön túl van még egy nálamnál öregebb ember, menj el hozzá, ő nálam is többet tud. Elmegy a fiú, s elér megint egy nagy erdőségbe. Annak közepében is állott egy házikó. Bemegy oda is, s lát ott is egy öreg embert. Olyan öreg volt ez az ember, hogy a lába gyökeret vert sok ültiben, s a madarak fészket raktak a szakállában. - Jó napot, öregapám! Fogadja az öreg: - Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mert egy az életed, az sem sokáig tartott volna. Kérdi aztán ez az öreg is, hogy miféle járatban van. Elpanaszolja a királyfi annak is, hogy mi történt vele, s hogy két öreg ember igazította ide. Erre az öreg ember is odaad neki egy gyűrűt, s azt mondja neki: - Innen egynapi járás, ott van egy nagy tisztás az erdőben. Mikor ott leszel, tölts el ott egy éjszakát, a három gyűrűt tedd le a tisztás közepibe. Reggel mikor felébredsz, lesz ottan három nagy kutya. Ezeket mind nevükön szólítod. Az egyiknek a neve Földneheze, a másiké Mindentudó, a harmadiké Világonátlátó. Úgy tett a királyfiú. Mikor este odaért a nagy tisztásra, letette a három gyűrűt a tisztás közepibe. Reggel, mikor felébredt, lett belőlük három nagy kutya. Szólítja a kutyákat nevüknél, s azok nyomban kezdenek vele barátkozni, nyalják a kezét, lábát. Elindul most már a királyfiú a kutyákkal, mert most már nem félt a medvétől. Mikor a lány falujához ért, kérdezősködni kezdett, hogy mi hír van idehaza. Hát mondják, hogy egy lányt épp most kényszerítenek férjhez. Kit? Éppen azt a lányt, aki az ő kedvese volt azelőtt. A királyfiú gondolt egyet, felöltözött koldusgúnyába, s elment úgy a lakodalmas házhoz. Ahogy meglátja a menyasszony, mindjárt visz neki egy darab kalácsot s egy pohár bort, amint már szokás. A koldus megköszöni, s így szól: - Kedves menyasszony, ennek a bornak felét megiszom én, te idd meg a másik felét. Úgy is tett a fiú. Megissza a bornak felit, s akkor a fél gyűrűt, amit egykoriban kettéharapott, bedobta a pohárba. A lány, mikor megitta a bor másik felét, meglátja a fél gyűrűt a pohárban. Kérdezi a királyfiút: - Hol kaptad te ezt a gyűrűt? - Ahol te a másik felit - feleli a koldusnak öltözött királyfi. S ekkor megtörli a száját a fiú a zsebkendővel. Nézi a lány a zsebkendőt, s kérdezi: - Hát ezt a fél zsebkendőt hol kaptad? - Ahol te a másik felit - feleli a királyfi. Ekkor a lány már teljességgel megismerte, hogy ez az ő kedvese, akivel egykoriban jegyben járt. Összevissza csókolództak, s a vőlegénynek, akihez a lányt kényszeríteni akarták, utat adtak. Aztán csaptak ők olyan lakodalmat, hogy egy évig tartott. A királyfiú nagyon örvendezett, hogy megint visszakapta régi kedvesét. Mindig vadászni járt, de a vén medve bizony folyton kísérgette. Hanem félt bántani a királyfiút a nagy kutyák miatt. Összeegyezett hát a vén boszorkánnyal, hogy pusztítsák el a királyfiút. De miképp? Azt mondja a vén boszorkány, bízza csak reá. Másnap a vén boszorkány nem engedte, hogy a fiú a kutyákat magával vigye vadászni, hanem nagy kőfalak közé rakta be őket. Mikor estefele készül a királyfiú, hogy hazamenjen, hát látja, hogy jő vele szembe a nagy medve. A királyfiú ijedtibe felszaladt egy fára. - Szaladhatsz - kiáltja a medve - a világ végére is, ott is megfoglak. Feleli neki a királyfiú: - Tudom, hogy kifogyatsz az életemből, de engedd meg, hogy hármat kiáltsak. Mondja a medve: - Kiálthatsz tizenhármat is, úgyis szétszaggatlak. Kiáltja egyszer a királyfiú: - Ne, Mindenttudó, ne! Meghallja ezt a kutya, s mondja a többieknek: - Valaki a nevemen szólított. Mondja a többi: - Ne csaholj hé, talán csak álmodtál. Ekkor megint kiált egyet a fiú: - Ne, Világonátlátó, ne! Meghallja ezt Világonátlátó, mondja a másikaknak: - Most engem szólítottak. Mondja a többi: - Te is csak álmodtál. Kiáltja a fiú ismét: - Ne, Földneheze, ne! Felugrik erre Földneheze. Mindenttudó rúg egyet a kőfalra, hogy megrendül bele. Rúg egyet Világonátlátó is, hogy meghasad a kőfal. Rúg egyet végül Földneheze is, hogy az egész kőfal összeomlik. Kiszabadulnak a kőfal közül a jó kutyák! Világonátlátó lép egyet, s éppen a fánál áll meg, amelyre a királyfi mászott volt. Ugrik egyet Mindenttudó, s éppen a másik nyakába szökött. Megragadja Földneheze a medvét, s úgy vágja a földhöz, hogy hetvenhetedik csontporcikája is hetvenhét felé szakadt. Erre a királyfi már nem akart a boszorkánnyal egy födél alatt élni, ha százszor is a felesége anyja az. Elindulnak hazafelé a királyfiú édesanyjához. A nagy havasokban visszaadták a kutyákat az öreg embereknek, s ők elérkeztek szerencsésen az özvegykirálynéhoz. Összevissza csókolta őket a királyné, s csaptak ott is nagy lakodalmat. Talán még most is járják a csűrdöngölőt.   Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974
Értékelés
★★★½
14 szavazat