A CINKOTAI KÁNTOR HÁROM TOJÁSA

Részletek

Látogatás
7250
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Egy alkalommal Mátyás, rongyos ruhájában, Szárcsa nevű hétköznaplós lován Visegrád tájékáról ereszkedett hazafelé. Cinkota előtt rászakadt a sötét éjszaka, de olyan sűrű, hogy abban a kanál megállt volna. Régóta odanéze­lődött király őfelsége a drága hazában, tarisznyájából az utolsó morzsáig kifogyott az élelem, kulacsa kongott az ürességtől, a sötétség útját állta abban, hogy fölérjen a várába, hát mit volt mit tennie, azon nyújtogatta nyakát, ugyanvalóst egy kis pisla fény dereng é Cinkota városában. Mert abban világosság egy kummányi nem lakott. Mennek az orruk után. A király, meg a Szárcsa. Ugyan, csak a Szárcsa ment, a király ült a hátán. Nem valami bátorságosan haladtak, mert a ló se sokkal többet lát sötétben az embernél. Lát, Iát, de nem úgy, mint világos délben. Csak elég az hozzá, haladnak bele Cinkotába, tudják, mert nem először haladtak már bele. Annyiszor legalább, ahányszor kifelé. S váratlanul, ahogy valamirevaló mesében illik- de már ezt a fordulatot elsütöttük -, egyszer csak egy kis pisla fény akad szemükbe a messzi távolból. De alig birkózik szegény kis pisla a három öl vastag sötétséggel. Hanem azért egy ablakhoz vezette az utast, amelyikből, közelebb érve, nem csak világosság derengett elő, hanem énekszó. De siralmas, fájdalmasan kacskaringózik. Mátyás bezörget az utca felől, mire az ének megszakad, helyette egy borzas fej az ablaknyílásban. - Ki az? - Vándor a messziségből, lovastól. Éjszakai szállás, abrak, meg vacsora! Értette a világló ablakú, mert annak az értelme is talpon ám, hisz ő maga a maga valóságában nem más, mint a cinkotai kántor. Világol, mert reggel, a susogó mise után temetnek, ő énekli a kilencven­strófás búcsúztatót. Nehéz kenyér. Nagy akasztófáravaló volt a megboldo-gult, nyugodjon békességben, de a cinkotai kántornak a rokonság, a megren­ delők előtt úgy fel kell cicomázni, hogy abban kivetni való fércet aztán ne találjon a haragos se. Harmadnapja tekeri már a kántor rigmusfaragó eszekerekét a búcsúztatón, mert maga sem akarna csúfságban maradni, az Úristent meg úgysem lehet becsapni, akármennyire kidíszíti a siratót. De ezalatt a házából ki nem lépett, csak énekelt, kottázott, szövegezett, énekelt, kottázott. Torka kiszáradt, gyomra megéhült, de hányszor. Pince, kamra, konyha: üres. A vándor meg enni kér. Még a lova hagyján. Van abrak, van széna, korpa. Dehát nem ismer ő lehetetlent. Hány éjszakán fölverik eltévedt utasok, hisz az ő világos ablaka odaszívja a vándort. Mint most is. Ahogy betessékeli vendégét a gyertyavilágította kántorhajlékba, látszik viseletén, hogy olyan diákos, valaki lehet, kalamáris lóg madzagon az öve­oldaláról, kalapja mellett tintafoltos libatoll. A nevét Sándornak vagy Má­tyásnak mondja, aki a király közelében keresi a mindennapi betévő falatot. A kántorban örökké talpon állt a szolgálatkészség, de kis mentegetőzéssel mondta el a sorsát, hogy nála is a nagy erőt kívánó búcsúztató-csinálásba elfogyott étel, ital, hacsak a három meglévő tojást meg nem főzi. De ezek nem csipaki tojások ám, hanem háromakkora cinkotaiak. Még az ízük is más. Adna hozzá ötödnapos kásapogácsát, igaz, olyan kemények, a temp- lomablakot szilánkra lehetne mindegyikkel kalapálni, hanem a jó gyomor; megpuhítja, a jó fogú ember, ha éhes, megeszi a kerékvető követ is. Amíg a vakablakból előkaparja a kásapogácsákat, kap a fejéhez, hogy de biz, bor se itthon, maga is szomjas, de mióta, utasa bizonyosan az. De pénze sincs, a szomszédban ugyan a kocsma, záróra már, a kocsmáros alszik hitelben nappal sem adna a kántornak, ismerik egymást régtől. Viszi a Bibliát zálogba. Nem ismeretlen fordulat egyikük életében sem. Az íródeák ugyan kicsinyég csihasztja a kántor borhozó kedvét, bár mag is inna, nagy éhségében, hanem híg ám a cinkotai víz is. Hanem mire megfő a csipakinál háromszor nagyobb három cinkotai tojás a kántor megjön a nagy kancsó borral, úgy teszi az asztal közepére, óvatos tisztelettel, ahogy pap az oltári szentséget. Ezen annyira elbékélnek aztán kántor az utassal, hogy már virrad rájuk. le sem fekszenek, egy hunyorítást nem humnak, elkezelnek, száll a diák föl a Szárcsa nevű lovára, amikor még visszaszól; ha netán arra vinné útja a királyi vár tövében, ne felejtse el az írnok látását. Telt, múlt az idő. Mert annak meg akár a mesében, meg annál különben is az a rossz szokása, hogy telik-múlik. Máskor meg ugyanez, jó szokásnak véve. Egyszer kiforogja a kántor sorsa, hogy Budára viszik. Más ügyében, tanúnak. Bőrfödeles az utikészség, kinéz egy helyen belőle a kántor, már ottan a vár alatt, hát látja, egy nagy táblát himbál a szél, rajta az ÍRNOK szó díszeleg, mellépemecselve egy nagy libatoll. Na, dolgavégeztével fordul a himbálódzó tábla felé, alatta nyílt az ajtó, belép a kántor fél lábbal, de mindjárt visszahőköl, mert az írnokot látja a pulpituson. Megkáprázik előtte, pont olyan szétvetett lábbal ül, ahogy cinkotai vacsorázása közben, de most királyi korona a fején, királyi palást, meg alabárdosok körülötte. Amíg nagy ijedelmében elsiet az ajtóból, hogy nem ivott ő még máma eleget, összecseréli az írnokot a királlyal, vagy a királyt az írnokkal. De alig egy sarkot lépdel nagy zavarában, utoléri egy királyi környülálló, hogy de azonnal a király színe elé ám, mert őfelséges Mátyás a cinkotai kántort ismerte meg a visszalopózó személyében. Maga elszántan megy a kántor, sok mindenen átesett ő már életében, hát belép, a király jön elébe, kezet ad, éppen harangoznak délre, amikor Mátyás invitálja a kántort az ebédlőpajtájába. De ott már cobolyprémes bundájú nagyurak séfinkodnak, meg bíborpalástú aranyláncosok, kardosok, menté­sek, aranysarkantyúsok. A király beléptére a nagyurak lekapják darutollas, forgósörényű, nyestprémes sipkájukat, amelyiknek egye-egye megérhet egy százlelkes jobbágyfalut, de mire ámulatából fölocsúdna, már mondják az asztali áldást, neki a király mellett mutatnak széket, a király le se ül, elmondja az úri népeknek, hogy őbenne, a cinkotai kántorban országmegmentőt tisztelhetnek, mivel egyízben, a királyt éhínségében megmentette a gyaloghaláltól, pedig neki sem volt többje három cinkotai tojásnál. Azzal leültek a fácánleves mellé. De onnéttól az étekhordók tizenkét más hétköznapi étket tettek az ebédelők mellé. Az ügyesebbje a mentéseknek, darutollasoknak, törülve szemét, száját, ment volna dolgára, útjára. Ügyét, még szebb köntösét varratni, ám a király megálljt parancsolt. Senki, sehová! Hanem, amikor mindenki megtörölte száját a tizenkettedik hétköznapi fogás után, a király nagysúlyú palástját a terem közepére állított kántor hátára kanyarította azzal a fölkiáltással: - Eb, aki királyát nem követi! Egymást tiporva siettek a nagyurak királyukat követni. Teregették a kántorra az arannyal, briliánssal gyémánttal kifoltozott palástjukat. Amikor mind megszabadult már a drága göncétől, akkor a király, mert a kántor alig tudta már tartani a drága terhét, más fordulatot adott az eseménynek. Azt mondta: - Kutya az, aki zálogba vetett palástját ki nem váltja! - Ezzel a szóval a kántor asztalára tett egy marék aranyat. A főurak se akartak kutyák lenni, mind letette a marék aranyat, amit aztán a király a kántor kalapjába söpört, azzal a nagyon csöndes megjegyzéssel hogy amint hazaért, a Bibliát majd ne felejtse el kiváltani.
Értékelés
★★★½
6 szavazat