A bugyuta ember

Részletek

Látogatás
42536
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Vót egy bugyuta ember. De ha ez a bugyuta ember nem lett vóna, most én se tudnék mesélnyi róla. Mer ez olyan ember vót, hogy amit mondtak neki, mindent elhitt, amit rábíztak, mindent elfelejtett. Egy napon megházasodott. Éltek nagy boldogságba. Boldogságjok, ó, tán még most is tartana, ha a búzájok el nem fogyott vóna. Azt mondja neki az asszony: - Menjék kend a vásárba, vegyék egy véka búzát! - Jól van, hát megyek. Megy a bugyuta ember, a falujok végin meg összetanákozik két ismerősivel. Beszégettek errő-arró, hát elfelejtette, hova is, mijé is kellett vóna neki mennyi. Visszafordult, hazament. Azt mondja a feleségi: - Hozta-e a véka búzát? - Hát búzáér kűdté? - Azér bizony, falu esze. Rögtön menjen, hozza azt a véka búzát, mer különben a laskanyútót megtáncoltatom a hátán! . - Jól van, megyek már, megyek. Szegény úgy megijedt a nyútófátó, hogy lépésrő lépésre mindég ezt mondogatta: - Egy véka búza, egy véka búza. Hogy el ne felejtse. Az útja meg a szántófődeken vezetett keresztű. Ott meg a sok parasztember szántott, vetette a fődbe a kenyérnek valót. Õ meg ahogy ott megyen köztek a keskeny úton, csak mondogatja: - Egy véka búza, egy véka búza! Azt mondja az egyik paraszt: - Hallgasd má, szomszéd, hogy dicsekegyik az egy véka búzájával, mikor én hat vékát is elvettem. Azt mondja a másik paraszt: - Nem tanították meg ezt köszönnyi? A harmagyik meg leugrott az útra, adott neki két nagy poforit balró is meg jobbró is. - Nem tudja kend, hogy a kenyérnek valót vetjük a fődbe? Nem tudja, ilyenkor mit kell mondanyi? - Jaj - tapogatja az arcát - , hogy kellett vóna mondanyi? - Hogy? Hogy az Isten áldja meg a munkájokot meg magokot is! - Jó van, jó, máskor úgy mondom. Akkor meg lépésrő lépésre azt mondogatta: - Hogy az Isten áldja meg a munkájokot meg magokot is! Ahogy megy egy fordulót, két nagy marcona fiatalember ütyi-vágja egymást, ahol éri. Odamegy a bugyuta ember. - Az Isten áldja meg a munkájokot meg magokot is! Azt mondja az egyik: - Hallgasd a csutkafejűt, mit mond! Adjunk hát neki is az áldásbó! - Adjunk! Nekiestek a bugyuta embernek. - Ne bántsonak má, nem vétettem! - Nem? Hogy mondhat olyat, hogy az Isten áldja meg a munkánkot? - Hát hogy kellett vóna mondanom? - Hogy a jó Isten mőné előbb válassza szét magokot! Hát az esküvőrő gyön a nagy hosszú menet, elő a menyasszony, vőlegény, utána a násznépek. Odamegyen. - Hogy a jó Isten mielőbb válassza szét magokot! Azt mondja az egyik násznagy: - Hallgasd az ünneprontót, a senkiházit! Most esküdtek örök hűséget, ő meg, hogy az Isten válassza szét őköt. Kenjük meg a fokos nyelivel! A fokos nyelivel jó elverték. Rítt a szegény bugyuta ember. - Mit kellett vóna mondanom? - A botjára csapnyi a kalapját, azt kiáltanyi, hogy ijujuju jujujú, ijujuju jujujú! Még bort is kapott vóna, ha ezt kiáltja. - Jó van, jó, máskor úgy mondom. Alig megy pár lépést, egy mészáros hajt vagy tíz disznót a vásárbó, hát csak meglátja a bugyuta ember. A botjára teszi a kalapját, a disznók közé ugrik: - Ijujuju jujujú! Ijujuju jujujú! - ott huringá. A disznók ahanyan vótak, annyi felé szaladtak. A mészáros meg a furkósbotjával úgy elverte a bugyuta ember fejit, hátát, derekát, hogy biz az egy darabig nem tudott tovább mennyi. Mivel má régen elfelejtette, hova kűdték, visszafordult. Otthon azzal fogadta a feleségi: - Hozta-e a véka búzát? - Hát búzáér kűdté? - Azér bizony falu esze. Mindennek lehordta. - Jó van, elmenek. - Dehogy megy, dehogy. Nem bízok én ilyen együgyűre semmit. Majd elmenek én, de osztán jó lássa el az asszonyi teendőket itthon, mer különben jaj magának! - Mit kell csinálnom? - Ott van az a kis liszt, megszitálja. Ott van a nagy cserépfazékba a tejföl, azt megköpüji, a bornyút megszoptatja, a tehenet mellegeltetyi. - Jó van, jó. Ahogy a feleségi elment, hozzáfogott szitálnyi a lisztet. Azt gondolta magába: - Ha rázom magam, a tejfel összemegy, lesz belőle vaj, eccerre kettőt is elvégzek. Feltette a hátára a tejfeles fazekat, oszt ahogy szitált, az úgy rángatózott. No, nem is lett vóna baj, de a tehen elbődítette magát az istállóba. Szaladás. Az istálló előtt meg hanyatt vágódott, összetörte a tejfeles fazekat, csupa tejfel lett a háta, fara, mindenyi. - No, köpülnöm má nem kell. Megszoptatta a bornyút, de a tehen éhen maradt, hogy végezzen ő eccerre annyit. Ami kötelet tanált a házba, mind összeszedte, összekötözgette. Felmászott a kéménybe. Ott leeresztette a kötel egyik végit, a másikot meg a tehen nyakára kötte. Hogy a pince tetejiben minyő kövér fű van! Õ aggyig megszitálja a lisztet, míg a tehen a fűvet legeji. De a tehen alatt leszakadt a pince, az embert meg felrántotta a kötél a kéménybe, fel egészen a kürtőbe, hogy beszorult. Jajgatott, de nem hallotta senki. A szomszédasszony szerencsére ment hozzájok egy begre zsírt kérnyi kőccsön, de se asszony, se ember. Kiabált, hogy hol vannak. Végre meghallotta a kürtőbő az embernek a hangját: - Itt vagyok; szomszédasszony! - Hol? - A kéménybe. - Tán kéményseprőnek állott be? - Jaj, jaj, ne törődjék vele! Hamar vigye a nagykést a pincébe, vágja le a tehen nyakáró a kötelet, nehogy megfúljon! Még idejibe szaladt a szomszédasszony, mer a tehen má a szemit düllesztette. Elvágta a kötelet a nyakáró, a bugyuta ember meg lezuhant a kéménybő. Ott vót az ebédjik a cserépfazékba, mind szétrúgta. - No, az ebéd is odavan. Mikor magára maradt, csak bekiáltonak az udvarjokba: - Cserépfazekat vegyenek, tálat, begrét! - Megveszem a két hiányzó fazekat, legalább nem veszekegyik érte az asszony. Kiszólt az ajtón: - Hogy adja a fazekat? - Adom én búzáé, szalonnaé, babé, lencseé. - No, várjon, lencsénk az van! Megy a telázsiho, keresi. Hát olyan három literes tejesfazék jó félig vót lencsével. - No, ezér mennyit ad? - Várjon, majd megnézem, nem dohos-e vagy nedves! Belenyúl az árus, kavargatja a lencsét, hát látja, hogy aranypénz, ezüstpénz van benne. - No, mennyit ad érte? - Mind az egészet odaadom, ami a kocsimon van. Gyöjjön, segítek leraknyi! Hogy mőné elébb meglóghasson az aranyval, ezüstvel. - Hő - örült a bugyuta ember - , még ennyi fazekat ezé a két liternyi lencseé. Összeszedett egy jó marék szöget, felverte körű a konyhába, akasztgatta rá az edényeket. Hát egy kis begrének meg nem jutott hely. Felnéz az ember a fazekakra. - Halljátok-e, tálacskáim, bögrécskéim, nagyhasú fazekacskáim, ennek a kis társatoknak adjatok má helyet! Persze azok meg se mozdultak. - Nem értetek a szép szóbó? Adjatok helyet ennek a kis társatoknak! De nem mozdultak. - No jó, hátha nem, nem! Magatokra vessetek! Hozott egy jókora karót, dirr-durr, mind leverte a falró az edényeket, feltette a kis begrét. Ott gyönyörködött benne, mikor gyön a feleségi, hozza a véka búzát. - Mit csinál kend? Honnan ez a sok cserép a fődön? - Ó, szóra se érdemes, vettem. Oszd nézd no! Ennek a kis begrének, aki ott van a falon, nem adtak helyet, azé vertem szét mérgembe őköt. - Ó, ó, együgyű, oszt honnan vót magának az a sok pénzi erre a rengeteg edényre? - Azé a kis lencseé adták. Az asszony hozzáfog a nagy jajgatásho: - Jaj, jaj, jaj, ember, mit tett maga? Hisz abba gyugdostam minden kis gyűtött pénzemet, hogy házat építőnk! Kiszalad az asszony, behoz egy jó vastag husángot, veri az urát, hogy az ordít, mint a fába szorult féreg. A fél falu összeszalad, kérdezősködnek: - Mi baj van? Mi baj? Megszólal egy derék ember: - Üthetyik a bugyutát, anná butább. Igaz vót e valamikor régen.   Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990
Értékelés
★★★★
101 szavazat